Forrás, 2005 (37. évfolyam, 1-12. szám)
2005 / 10. szám - Podmaniczky Szilárd: Morbid apokalipszis
működő rend az igazán érvényes, ez a rend kezeli a jogot. A jog rendszere az olyanoknak való, mint te. A világ sehol nem jogszabályok szerint működik, ezt csak a hozzád hasonlók hiszik. A bíróságok elszórakozgatnak veletek, de a dolgok menetén ez mit sem változtat. Igazságszolgáltatás csak annak van, aki hisz benne. Ahogyan igazság is. Mert igazság nincs, mert fölösleges, mert használhatatlan, értéktelen, elavult fogalom, a dolgok menete a lényeg, kedves Fétics Gyula barátom, a menet. Gyutics leszegett állal nézte a földet, száraz könny marta a szemét, nem volt ereje szólni, az utolsó gyerek nyaka is nagyot reccsent. Szörnyetegek, mondta magában erőtlenül, de először érezte, hogy a szó nem írja le a borzalmat.- Úgy hallom, álnéven írogatsz - szólt Gyutics felé a polgármester.- Igen, írok - válaszolta Gyutics oly erős bólintással, mint aki homlokkal üt szöget a falba. Hirtelen a polgármester szemébe nézett, most meg hogyan beszélhetnek egymás szavát egyformán értve. Meg fogom írni az egészet, fogadkozott magában Gyetics. Egy piros bőrülésű fehér kabrió fordult a sírásók dombja alatti útra, a sofőr egy pillantást vetett a polgármester felé, majd megállt, a motort hangtalanul járatta tovább.- Holnap találkozunk - intett a többiek felé fehér ballonjában a polgármester, majd elindult a kocsi felé. Félúton megtorpant, és Gyuticsra nézett elgondolkodva: - Gyere! Kitalálunk valamit! Gyutics olyan fáradtnak érezte magát, mint aki egész éjjel szenet rakodott. Hátizsákját a salakos homokban húzva indult a polgármester felé. A hátsó ülésre telepedtek, Gyutics ölébe kapta a hátizsákot, s alig csukta be az ajtót, a kabrió nagyot rántott a fején. Útközben nem szóltak egy szót sem, az arcukba csapó szél mintha tisztázni akarná a gondolatokat. A polgármesteri hivatal egyszintes épülete előtt megálltak, a polgármester -kiszállt a kocsiból, szemével intett Gyuticsnak, hogy kövesse. Gyutics a sofőrre nézett, őrá nem emlékezett régről. A polgármester szobájából nyíló lambériás tárgyalóba mentek, ahol még friss pipafüst gomolygott, s Gyuticsnak úgy tűnt, mintha épp csak véget ért dolgok fonalát vennék fel. A titkárnő áttetsző mosollyal nézett Gyuticsra, mikor behozta a kávét. A polgármester a másik szobában telefonokat intézett, a félig nyitott ajtón át nyújtózott sötét körvonala, ahogy maga elé nézve a homlokát dörzsöli. Gyutics se a tejport, se a cukrot nem bontotta ki, a kanál visszhangosan csengett a csésze falán. Ivott egy kortyot, visszarakta. Szörnyű, zaccos kávé volt, valójában ihatatlan. A lambériák fölött tájfestmények reprói kopott léckeretben, a távoli sarokban egy használaton kívüli öntöttvas kályha, mint valami elavult példakép. A polgármester belépett a tárgyalóba, Gyötics mellett kihúzott egy széket, de nem ült le, a támlának feszítette a karjait.- Vámod kellene még egy kicsit - mondta a polgármester, s Gyoticsnak ideje sem maradt megkérdezni, vajon mire: - Nem vagy éhes? 7
