Forrás, 2004 (36. évfolyam, 1-12. szám)
2004 / 7-8. szám - Szentmártoni János: A valóságos látszat
Megejtően szép a napkeltéből kifelé ballagó, sportszatyros öregúr és a hajnallal szemben menetelő, első buja éjszakája emlékét lobogtató fiatalkori énjének találkozása a hídon, amikor e látomásnak kegyelméből az idős költő szembenézhet egykori önmagával. Egyetlen pillanat az egész, s az öregúr a gyógyfürdő, a kamasz pedig az ismeretlen jövő felé veszi útját. Bravúrja a versnek, hogy mindez nem az idős költő, hanem a benne maradéktalanul megőrződött és tovább élő fiú szemszögéből sejlik fel, akinek szemrehányó magatartását még megalkuvást nem tűrő tisztasága szentesíti. A narrátor mindezt a vers közepén árulja el: én voltam a fiú, s mert fölismertem fiatalságom rémét az öregben, fölujjongtam, legalább vegye észre, micsoda mámor izzik iszonyomban (Ketten a hídon) A Semmi sem úgy tárgyalt első ciklusának (Idézetek a megtalált időből) világa gyerek- és ifjúkori emlékmozaikokból áll össze. Külön erénye, ahogyan leheletfinoman, alig észrevehetően áthajlik a jelenbe, mint a fent idézett versben is, vagy például A magány közhelyei megrendítő vallomásában, amely élete hű társát szólítja meg, vagy a Gyerekjátékban, ahol unokája játszadozását figyeli a költő. Az áldott szülőkre, a falusi szülőházra, az első szerelmek kalandjaira való emlékezést beárnyékolják a szegénység és a háború borzalmainak fel-felvillanó képei - de a cikluszáró, Zene című költemény mégis mintha megáldaná, amikor kimerevíti ezt a korszakot az örökkévalóság egy fontos pillanatában: „...oly éteri világot / tárt föl, amit már nem értek, csak érzem / a lét isteni részét az egészben." Ács Margit a következőt fogalmazza meg Ágh István 1998-as Mivé lettél című válogatott kötete kapcsán: „Lehetséges, hogyha nem pusztuló falut hagy maga mögött, ha egy erőszakos, konzervatív paraszti világból erőnek erejével kellett volna kiszakítania magát, lázadó költőként elhagyogatta volna múltja emlékeit. így azonban egész élete hosszán hűségesen vezekelt „szökéséért", s paradox módon ez a vezeklő hűség olykor életfontosságú erőforrás volt a számára." (A lepkék fényőrületével = Á. M., A hely hívása, Antológia, 2000, 324.) Nem tudom, mennyire válhatott volna Ágh lázadóvá, aki sérelemből „elhagyogatja" emlékeit - de hogy a túlélő szökevény egészséges lelkifurdalása egyik legfőbb ihletforrása maradt mindvégig, az szent igaz. „Lírai szenvedély nélkül üres a vers" - indítja e manapság nagy bátorságnak számító megállapítással a kötet második ciklusát Magára hagyott című költeményében. Üres, csakúgy, mint szerelem nélkül az emberi élet. Még jó, hogy az egyik leghitelesebb költő szájából hangzik ez el, hiszen Ágh ugyanúgy kerüli a pátoszt, mint az iróniát. Sokan összekeverik az érzelmeket az érzelmességgel, így halálra rémülnek, ha egy kortárs versben a logikai bukfencek mellett helyet kap a szív hangja is. Ágh úgy veszi számba elégiáiban élete veszteségeit (ősz végi lamentáció), hogy nem sajnáltatja magát - ugyanakkor félelmét sem leplezi iróniával. Minden versében különös egyensúly uralkodik, amelynek égjük fő szervezőereje a lírai szenvedély. Akár bevalljuk, akár tagadjuk, maradandó költészet e nélkül még nem jött létre a világ kezdete óta. Annyi ikaruszi törvénysértés után végre földszintes békességbe értünk, ennél mélyebbre kikötni egyszer lehet, minden égi esemény itt zajlik le a kertben, madaraink sápadt hasalja láttán fekete macska fűbeli csöndje kúszik a fára, túlérett meggyszemek édesgetnek, lépj ki lábnyomodból az elérhető világmindenségbe. (Földszintes) Tipikus Ágh István-verskezdés. Mindenféle előkészítés nélkül, egyszerű szavakkal, plasztikus képekben, az embert körülvevő természeti és tárgyi világ bevonásával, a vég feszültségkeltő fénytörésé159
