Forrás, 2004 (36. évfolyam, 1-12. szám)
2004 / 7-8. szám - Olasz Sándor: Elea és Milétosz
irodalommá, hanem azt is, hogy ez az életérzés és kortudat hogyan válik lassan már mechanikussá, gépiessé." A modernitást felülíró posztmodem után vagyunk, s ez az utániság természetesen nem mechanikus visszatérés a szövegirodalom előttihez. Tőzsér Árpád pontosan érzékeli, hogy a hetvenes években még tragikum és komikum elemei elválaszthatatlanok. Mészöly Alakulások kötetében vagy Szilágyi István regényében (Kő hull apadó kútba) „még egyértelműen a tragikum aiszkhüloszi csúcsai komorlanak", hogy aztán az 1979-es Termelési regény után Szókratész iróniája - tíz évre - mindent elsöprő győzelmet arasson, „csak azok az íróink maradtak talpon, akik Szókratészre hallgattak" - írja Tőzsér, s ezzel tendenciát jelez, melynek az irónia állítólagos egyeduralmának elnyújtott évtizedében is kiváló művek mondanak ellen. (Az 1986-os év Nádas-regénye, az Emlékiratok könyve például egyáltalán nem ironikus.) A Próza című második rész esszéi Ottlik-, Mészöly-, Esterházy-, Závada-művek vizsgálatával bizonyítja, hogy a szerző milyen jól fölkészült prózaelemző. (Nem újdonság, könyvnyi Grendel-tanulmányával is igazolta.) Szövegköziségről (Ottlik - Musil, Mészöly - Csehov, Mészöly - Holan) és nyelvköziségről (Závada Jadviga párnája című regényének szlovák szövegeiről, a mű interlingvalitásáról) olvashatunk, Esterházy Bevezetésének irodalomtörténeti jelentőségéről, valamint egy kortárs prózát szemléző kritikagyűjteményről, Alexa Károly prózaírókat „leckéztető" bírálatairól. A kritika kritikájában egyébként két nagyon fontos fölismerést is megfogalmaz. Az egyik: nem baj, ha méltánytalanul mellőzött, a kánonképzők szerint összeférhetetlen szerzőkről ír valaki. A másik: ha a kritikai „értéktárlaton belül a hagyományos reáliáknak (történelem, vallás, nemzet, humánum, etika) a műbíráló kritériumrendszerében nagyobb szerep jut, mint amilyen a reáliákat, a témákat általában megilleti, akkor annak a kritika (mint mű) vallja kárát /.../, viszont, ha kritikusunk mintegy a művel személyes dialógust folytatva hozza szóba saját érdekeltségeit (azaz nem teszi meg őket mértéknek), de ilyen formában azokat bátran vállalja, akkor ez a »személyesség« még felszabadítóan, frissítőén is hathat olvasóra, kritikai diskurzusra egyaránt." A mai kritikai elfogultságokkal, anomáliákkal függ össze a könyv harmadik ciklusa, mely Száműzve (a halhatatlanságba) címmel - többnyire évfordulós, ám alkalminak korántsem nevezhető - esszéket közöl Nagy Lászlóról, Illyésről, Márairól, Madáchról és Vörösmartyról. Tőzsér is úgy látja, az utóbbi időben aggasztó a régi írók nem ismerése, fitymálása. Túl sok a spanyolviasz-föltalálás, az ex cathedra-kijelentés. Mintha az ezredforduló felejteni akarna mindent, ami a mögötte lévő századra/századokra emlékezteti. Pedig az érzékenyen követő-figyelő irodalomértés tudatosíthatná a kései Nagy László-líra fordulatát, mely az erősen retorizált, felfokozott éntudatú versnyelv után egy szikárabb poétikát jelent be. A figyelmes és elfogulatlan irodalomtörténet nem azt bizonygatná, hogy Illyés Gyula valójában nem is volt jelentős költő, hanem - miként Margócsy István tette - az öregkori versekben a mondat-költészet kezdetét, a korábbi szó-poétikával való szakítás újszerűségét látná. Márai költészetéből miért csak a Halotti beszéd-szerű, direkt mondanivalójú verseket emlegetjük, s miért hallgatunk például az 1921-es Emberi hang Francis Jammes-reminiszcenciáiról? Miért nincs pezsgő Ma- dách-kultusz és miért „irtózatosan időszerű" és „irtózatosan időszerűtlen" Vörösmarty Mihály? „A mai ember — írja Tőzsér - már őrültnek sem »őrült«, csak »sár«. S a sár nem olvas Vörösmartyt, egyáltalán nem olvas verset, s ha olvas, akkor nem hajlandó vállalni a megrendülést." Az Északi utazók Tőzsér Árpád világirodalmi tájékozódását, munkássága közép-európai erőterét villantja föl. Ez a közép-európaiság - mint az a ragyogó Herbert-esszéből is kitűnik - európaiság, másságával az európai kultúrát is megújító lehetőség. Ad abszurdum: Közép-Európa még Párizsban is lehet. 156
