Forrás, 2004 (36. évfolyam, 1-12. szám)

2004 / 7-8. szám - Terts István: Vekerdi László példája?

szült közben egy „hivatalos", de legalábbis hivatásos bibliográfia is, nyilvánvalóan szintén V. tudta - és helyeslése - nélkül Gyuris György hatalmas munkájával: Vekerdi László. Válogatott életmű-bibliográfia. Szeged - Tatabánya 1999: Somogyi Könyvtár és József Attila Megyei Könyvtár; én csak az önálló köteteket sorolom itt fel a megfelelő helyen, minden más írás adataiért ezt a bibliográfiát ajánlom.)

Nagyon hamar rádöbbentem azonban, mennyire nehéz (azért nem olyan nagyon) sok dicsérő és részben elemző után nemhogy újat, hanem egyáltalán elolvashatót írni egy ilyen alkalomra (az eszembe sem jutott, hogy neki tetszőt vagy akár csak számára elfogadhatót sikerüljön papírra vetnem). Ráadásul - persze csak egészen kevesek esetében - van a laudációban egy csapda is: ahogy az ajándék egyszerre és általában szétválaszthatatlanul „minősíti" a megajándékozottat és az ajándékozót, úgy az ilyenfajta méltatásoknál, minden szubjektív jó szándék, sőt alázat esetén is, könnyű belegabalyodni abba a körbe, vagy annak a körnek a látszatába, hogy kiváló embert nyilván csak kiválóak méltatnak, és csak kiválóak lehetnek, akiket kiválóak méltatnak.

Beláttam: érdemesebb, sőt talán az egyedül érdemes megoldás a 80. évét betöltő tanár úr köszöntésénél az, ha nem róla írunk, hanem magunkról: hiszen igazából nem róla, hanem rólunk „szól a mese", ő inkább csak alkalom, tükör, provokáció.

Nyilván sokadmagammal úgy tapasztalom ugyanis: (úgy általában) nem tudunk mit kezdeni V.-vel és az - önjelöltek elég nagy száma ellenére nem túl sok - hozzá hasonlóval. Nem akarom azonban elismételni a lépten-nyomon hallható (de ettől még igaz) sirámot, hogy mi lesz a szellem ilyenfajta embereivel (lásd például Csokonai kérdését, illetve állítását a „Magyarországon poétává levőkről"), de nem is tudok hosszú és szakmailag megalapozott értekezést írni az értelmiség, azon belül az ilyen (egyelőre hadd fogalmazzak így) „maszek értelmiségi" helyéről és szerepéről (a tetszés szerint választható előtagú vagy anélküli) Európában, vagy akár a világban. Mégis - ha egyáltalán - a leginkább erről van értelme elgondolkodni. Vagyis V. mint alkalom, tükör, provokáció. Példakép (esetleg kérdőjellel).

Az egyik kínálkozó „slusszpoént" már most elhasználva a néhai Pernye András példabeszédét idézem, aki a (nem csak zene)kritikus hivatását (sorsát) így foglalta össze. Lótenyészetekben szokás, hogy a karámba a lovak mellé egy szamarat is elhelyeznek. A szamár egyetlen lovat sem bánt (nem is volna erre képes), de már csupán ottlétével is idegesíti, nyugtalanítja a nemes paripákat, akik ezért folyton izeg- nek-mozognak, mászkálnak - és éppen ez az, amire olyan nagy szükségük van. Azt a megoldást választottam tehát, hogy a lovakat próbálom egy kicsit elemezni, az ő reakciójukat (és azt, hogy „mire van szükségük"). A rendelkezésemre álló terjedelem nem kevés ugyan, de mégsem korlátlan: ráadásul nem tehetem meg azt, hogy csak e „tükör-kérdésről" írjak; előtte bizonyos pozitív tények összefoglalására is szükség van (sőt kénytelen vagyok legeslegelőbb egy kicsit magamról is írni; ennek szerénytelenségét azzal próbálom oldani, hogy magamat is afféle tükörnek - V. kapásból javítaná „partner"-re - tekintem). Csak ezután következhet a fő rész. Valahányszor Vekerdi Lászlót említem (akár saját szövegemben, akár idézetben), csak V. betűvel utalok rá. Ahogy egész életemben szólítottam, illetve említettem („Vekerdi tanár úr"), az hosszú volna, „Vekerdi" pedig ridegen személytelen; akkor már legyen (az amerikai stílusú) gazdaságos megoldás. Egyébként csak ritkán említek neveket. Megjegyzéseimet és a kihagyásokat [] jelzi.

Ez ugyan tulajdonképpen a szerkesztőség feladata, most mégis hadd indokoljam én, hogy kerülök én magam ide, hiszen a fenti szereposztásban sem „szamár", sem „ló", de még csak „lovász" sem vagyok.

129