Forrás, 2004 (36. évfolyam, 1-12. szám)
2004 / 7-8. szám - Móricz Zsigmond: Beszélgetés az írógéppel
Otthagytam. Most arra gondolok: mért vagyok fösvény a Kicsivel szemben? Az udvarral szemben bőkezű vagyok. Pénzt szánok arra, hogy a kertészlakás udvarán ne legyen sár. Bőkezű vagyok a kerítéssel szemben, aránylag sok pénzt adtam ki, hogy egy kicsit rendesebb kinézése legyen. Mért nem sajnálom meg ezt a kis lovat, hogy mikor becsületesen dolgozik, egy kis korpát kapjon? Az én életszemléletemben (ami a világszemlélet alsóbb ágazata) benne van, hogy kifelé, az emberek felé rendes, gondozott és nem túlzóan, de úri formát mutassak. Fenn akarom tartani azt a képet, hogy jó anyagi körülmények között lássanak, és valóban annak megfelelően is éljek. Mikor az új lakás megvolt, megnéztem. Tiszta volt, rendes, aj- tók-ablakok frissen festve. Azonnal azt mondtam: fehérre kell lakkozni mindent. Ha ezt nem mondom, legalább hatszáz pengőt megtakaríthattam volna. Senki sem kívánta tőlem. Magamtól, azonnal határoztam. Az volt az érzésem, hogy ha már kisebb lakásba megyünk, legalább a külseje tökéletes legyen. Mikor a kecskeméti földet megláttam, azonnal döntöttem, hogy megveszem: kétezer pengő. Mikor ide kijöttem, a kerítés és kapu előtti sáros hely rendezése azonnal mint kikerülhetetlen kötelezettség tűnt fel előttem: 200 pengő. Ha ezt a három dolgot nem csinálom, 3000 pengő van a takarékban. És a Kicsitől sajnálok öt pengő ára korpát. Az édesanyám csudálatosán iszonyodott minden állattól. Néha volt macskája, de nem szerette. Kutya soha nem volt a háznál, csak hat éves korom előtt, mikor a falusi gazdasághoz hozzá tartozott. Később is volt falusias udvara, de kutya többet nem került be. A hasznos állatokat is utálta. Tehene sohasem volt. Néha volt malac, disznó, de nem ő akarta, hanem az apám a nyakára hozta, s neki küzdenie kellett velük. A tyúkokat sem szerette, kacsája, libája sohasem volt. Se pulyka, se galamb. A gyerekkorom állatnélküliségben telt el. Mikor Mária idekerült, kellemetlen volt, hogy vízhiánnyal kellett küzdeni. Berki, az akkori kertész, rábeszélt, hogy vegyek egy lovat, annak mennyi haszna van, még meg is keresi az árát, mert ő a szomszédoknak vizet fog vele fuvarozni. Erre nem kellett kapacitálni. Bementem vele a lóvásárra. O kiválasztott egy nagycsontú erős sárgát, nem tetszett. Száz pengő lett volna a sárga, s én beleszerettem egy nagyon szép formájú kis feketébe, s megvette, négyszáz pengőért. Ugyanaz a lukszuriózus életszemlélet, mint minden egyéb. A ló ma is szép, csak öreg - 27 éves. (A korát letagadtam, mert a vásárban tíz évvel becsaptak, s csak a rédiából* tudtam meg a korát. Már akkor nem lehetett segíteni, de a ló olyan jó karban volt, hogy az állatorvos tíz évvel fiatalabbnak becsülte, s azóta a ló evvel a hazugsággal él.) Megvettem a lovat, mint egy bútordarabot vagy tárgyat. Nem mint élőlényt. Most már hat éve van itt, de nem fűz hozzá jóformán semmi személyes élmény, a vásárláson kívül. Itt él, de nem lett barátom. Nem is látom. Csak a számlákat látom, ha patkolják. Élelme kikerül a kertből, de alomszalmát pénzen kell neki venni. Cél, hogy minél kevesebbe kerüljön. Szerencse, hogy a kertészek szeretik, s így a szegény kis lónak semmi hiánya nincs. Ellenben az a gyanúm, hogy most azért volna sürgős a korpa, mert Kisbácsi kismalacának jó lenne egy kis korpás moslék. A ló tehát csak annyiban tartozik bele az életformámba, hogy ha már van, akkor csinos legyen, az embereknek ne lehessen ellene kifogása. Nem haszonért tartom, hanem lukszusból, kivált mióta vízvezeték van, s elvesztette létjogosultságát. A ló így is jól néz ki, sőt azt hiszem túl kövér, folyton istállón áll, nem is értem, hogy' nem romlott el a lába, oly keveset jár. * Lat. raeda - lópasszus, hivatalos igazolás 82
