Forrás, 2004 (36. évfolyam, 1-12. szám)

2004 / 7-8. szám - Lengyel András: A szabadkőműves Móra

Ha két, egymástól független megnyilatkozásról van szó, a szövegek valamikor 1917 őszén és 1917. december 17-én (ez utóbbira vő. Földes 1960. 350) hangoztak el. Ha csak egy beszédről van szó, akkor az időpont 1917. december 17.

Ami biztos: e szöveg[ek]ben, akár egy, akár két szövegről van szó, a Szeged páholy új orientációja szólal meg. Az új hang már a legelső mondatban fölcsendül: „Érdemes főmester t[est]v[ér], kedves testvérek, mikor először gyújtjuk meg a műhely hármas lángját a hosszú szünet után, melyre az emberiség tragédiája kényszerít bennünket, nem tudom, az öröm, vagy a szomorúság szavával köszöntselek-e benneteket e sajátságos munkán, melynek hivatása új és különösen fényes szemet illeszteni egy olyan láncba, amely a világrengésben a kultúra többi értékeivel együtt széthullott és darabokra tört? Nem tudom, testvérek, - s ez a bizonytalanság és bátortalan habozás fölötte reszket mindannak a problémának, amiről ma beszélni lehet, s aminél egyébről nem lehet beszélni" (Hevesi 1960.352). A frazeológia itt is a szabadkőművességé, „a műhely hármas lángjának" emlegetése megint alapszimbólumot idéz meg, az „új és különösen fényes szemet illeszteni" a „láncba" alakzat pedig, saját szimbolikájukon belül mozogva, a szabadkőműves összetartozásról s a páholy személyi gyarapodásáról, azaz új tag fölvételéről beszél. Az igazán érdekes azonban nem ez, hanem a diagnózis, az aktuális világállapot gondolati minősítése - s az orientációs bizonytalanság kimondása. A háború itt „az emberiség tragédiájaként", „világ- rengés"-ként jelenik meg, s következménye a kultúra (s a szabadkőműves szolidaritás és értékrend) széthullása, darabokra törése. A szabadkőművesség belső törését, persze, metaforikusán, allegorikusán mondja ki, s ezzel a tézis érdességét tompítja. Megfogalmazása értelmezésre szoruló, tehát szükségképpen „homályos", s megállapítása érvényét az új „láncszem" beillesztéséről szólva némileg ellensúlyozza is. Ám nem kétséges, mind a (külső) világ, mind a szabadkőművesség benső állapotát súlyosnak ítéli.

Az érvelés retorikája, aligha véletlenül, a bizonytalanságra, a „nem tudásra" (eldönt- hetetlenségre) épít, a világháború meg- és elítélése azonban az érvelés közben fölvonultatott részmozzanatok révén félreérthetetlen: „Nem tudom, magától gyulladt-e ki a kultúra kincses kazla, vagy a legátkozottabb kezek dobtak bele csóvát, melyet valaha földön gyújtogattak. Nem tudom, igaz-e az, hogy a katasztrófák szélvészében az isten lelke sír, s hogy a háborúnak, melyet a sátán fűt, olyan szent missziója van, melyet az angyalok irigyelnek. Nem tudom, nem tudunk semmit, hiszen mély és sötét kútba van rekesztve az emberiség, amelybe úgy eresztik a gyér sugarakat, hogy a látást még bizonytalanabbá és még zavartabbá tegyék" (Hevesi 1960. 352-353).

Amiben Móra biztos: a háborúellenesség, a háború teljes elutasítása. Érvelése e pontján a háborúellenes magyar megnyilatkozások legmagasabb szintjén szól - s a háborúellenességet szabadkőműves követelménnyé alakítja. „Egy dologban azonban, kedves testvérek, azt hiszem, mégis valamennyien egyet értünk, akik a haza védelmében sem felejtjük el, hogy minden embernek, fehérnek, feketének, sárgának piros a vére, mikor szívéből kibuggyan a hóba, vagy a sárba, s hogy a jajkiáltás olyan szabadkőműves jel, amelyről mindenütt ráismernek a katonában az emberre, akármilyen színű az uniformisa." Mert, folytatja, ,,[m]a már nemcsak daloló és bokrétás katonákat látunk, akiknek lelkesedése éget, mint a tűz, hanem összetört és véres katonákat is, akik[nek] látása vád és gyötrelem. Ma már nemcsak olyan hőseink vannak, akik mellükön viselik a dicsőség vaskeresztjét, melyen az emberiség feszíttetett meg, nem tudni kiért, miért. Ma már nemcsak embereket látunk, akik nem félnek, mert meg tudnak halni, hanem özvegyeket és árvákat is, akik félnek, mert nem tudnak megélni. Ma már, testvérek, azt hiszem, a föld minden népei egyet értenek abban, hogy a legnagyobb rettenet, a legborzasztóbb átok, mely a világra szakadhat, a háború, a láncairól elszabadult pokol, melyben örömét csak a gazság, vagy az őrület lelheti" (Hevesi 1960. 353).

68