Forrás, 2004 (36. évfolyam, 1-12. szám)
2004 / 6. szám - Nagy Farkas - Dudás Erika: Fruzsina
Október 16. A küszöbön nem ült senki, nem őrizte a bejáratot hétfejű szörny. A fehér ágyak látványa kijózanított. Élni akarok, de több kezelést, azt nem! A gondolatok mindig leolvashatók az arcomról, mit láthatott, mit érthetett belőlük a nővér, nem tudom, de úgy fogta a karomat, mintha féltene az eleséstől, vagy inkább attól félne, hogy megszököm. A befőzések ideje ez, és én itt fogok feküdni, hetekig! Ki szedi le a rózsáim elszáradt virágait, és mi lesz a tóval? Időnként kellene vizet engedni bele, de Mirjana ilyesmire érzéketlen, sohasem volt virág az udvarukban, nem volt udvaruk sem, csak a ház, ajtója mindjárt a füves térre nyílt, ahonnét elláthatott a hegyek által bezárt távolig, a folyót rejtő szakadékig. Zúgó víz hangjáról mesél, ha kérdezem az otthonáról, az egykori otthonáról. Mit neki az én tavam, kiszáradhat, akkor sem érti, miért kell vacakolni ilyen semmi kis vízzel! A tengert is emlegette, nagy vizeket, mert ahonnét ő jött, minden szebb volt, hatalmasabb, tágasabb és sokkal jobb! Most mégis itt szívja a véremet, teljesen meg- betegít az örökös jelenlétével, nem lehet mozdulni tőle, jön utánam a temetőbe is, a templomba is beosont, amikor azt hitte, hogy nem vettem észre, nem is a mi templomunk az övé, de ez őt nem érdekli, nekik nem volt templomuk, mondta egyszer, lerombolták, ők, önként, a kommunisták, most majd építenek egy másikat, vagy ki tudja, hogy építenek-e, már itt hal meg ő is, mint a rokonai, akkor meg úgyis mindegy. A csontokat ládába teszik? - csodálkozott az öcsém, amikor először ment segíteni az apámnak, aki kriptákat is épített, és az elárvult, gazdátlan sírokból kiszedték a csontokat, a testetlen ládába dobálták. Nem zörgött, másmilyen hangot adott, semminek sincs olyan hangja, csak az egymásra dobált csontoknak. Mi lesz a csontjainkkal, összekeverednek egyszer, az enyém Mir- janáéval, de amíg lehet, küzdők ellene, nem halhatok még meg, a fiam is messze van, kell még találkoznunk! A nővér szorítja a karomat, a tolószék rossz, a szabály az lenne, hogy tolnak a kórterem felé, ő csak vezet, vonszol végig a hosszú folyosón, kezemben a motyóm, könnyű és kevés, én is kevés vagyok ehhez, bírom-e majd, még nem tudom. A fehér ágysor egyre távolodik, pedig már olyan régen megyünk felé. Élni akarok, ez most már biztos. * (Lehajolt, talált egy fénylő, csillámló valamit, olyan alakja volt, mint az esőcseppnek, forgatta a kezében, megkoccant rajta a gyűrűje. Furcsa hangja van, mint valahol a mesében egy bolt apró csengőjének, gondolta. Azután elrestellte magát, mit nem talál ki az ember, nem is volt soha olyan boltban, ahol apró csengők csilingelnek, ha vevő téved illatos mélyükbe. Olvasta valahol. Egy könyvre gondolt, szerzője már végképp elfelejtve, a könyv címe úgyszintén. Jónásnak milyen lehetett? Az apró bolt, hatalmas bendő, reggelente beúsznak az áldozatok. Hosszú, ősz haja vastag varkocsban lógott, szinte a háta közepét verte a vége, közel hajolva napillata volt, pedig több hónapja nem mosott hajat. Topolya és Hegyes között szedtük össze, nem is akart beszállni a kocsiba, de ha már lassítottunk, ha már leálltunk, nem hagytuk ott, diókat Toppantott egymással össze, azóta a kastélyban alszik, néha hosszú időre eltűnik.) 50
