Forrás, 2004 (36. évfolyam, 1-12. szám)

2004 / 6. szám - Vasagyi Mária: Cifra ház bőségszaruval

igenis titkot rejt, mert ő saját szemével látta, hogy Fruzsina valami könyvféléket hordoz- gatott a rég halott Énekes dédanyám szobájába, s ott sokáig időzött. De akkor már új csizmások nyomorították meg a Bácskaságot. El is jöttek értünk, csakhogy gyanús személy helyett engem találtak a legbelső szobában. Na kislány, már nem kell sifonérban bujkálnod, itt a felszabadulás, mondták, megsimogatták a hajam, azután Fülöp dédapát és Jusztin nagyapát puskával ütlegelték és a városházára vitték. Ez már jóval Grünberg eltűnése és Fruzsina időtlen magzata, Anna Gizella halála után történt, Fruzsina némaságba burkolózása idején, világtalansága kezdetén. Aznap az öldök szó jelentése is megvilág- lott előttem, amidőn az egyenruhás lelőtte a védelmünkre kelt kocsist, vére szétfolyt és gőzölgött az udvar vörös téglázatán, mint a forró eső szokott.

Mégse a félelem kényszerített Moszatka-parti védlakunkba, nem az új hatalomtól rettegés, hanem a képzelet tartotta fogva kettőnket a kenderáztató melletti viskóban, édes szorongás, belefeledkeztünk a hazautat emlegetve, a megtérést a sárkánysori cifra házba - nevét úgy forgattuk a szánkban, mint a lépesmézet -, s máris egy másik életet éltünk, s az abban a létben létei támasztotta örvendezés ismeretlen gyönyörérzetté fokozódott, és ezt a nem akárminémű élményt voltaképpen az új egyenruhásoknak köszönhettük, amiért a cifra házból a Moszatka holt ágának dögszagába száműzték a családunkat. Éppen hogy bejelentette magát a nyár, amikor éjjelenként mellünkre telepedett valami iszonyatosan nehéz teher, hajnalig sanyargatott, szaggatott, mint a boszorkány. Beleelégedtünk, tovább nem várhattunk.

Furcsa volt a gyalogbodza és szégyenvirág távlatából látnom a hajnalt s nem a cirru- szok közeléből - mint a Moszatka-parti első felröppenésem óta mindahányszor -, ahol az eggyé vált színek, fények, illatok, ízek ébresztette, s idelenn ismeretlen örömérzet felé repítő szárnyaim hűvös szellőt lebbentettek a nyári nap kéken kék coelumán. Idegen látvány és hangzavar izgatta félénk lelkem idelenn, sohase tapasztalt érzetet váltott ki a nyelvemre, torkomba, orromba telepedett por, miközben úton jártunkban Fruzsina, akinek derekáig se értem, roppant vézna lényemet hatalmas árnyékával óvta a gyilkos hőtől. Hi-hu, he-ha-hu, sattyogott fújtatva, és a napfény és senyvedt testem közé furakodott. Jóformán semmit se látott, mégis tudta, az út mely részén tartunk, haladásunk irányát ellenőrizendő mindössze egyszer-kétszer lihegte levegő után kapkodva, látom-e ezt vagy azt a tanyát. Zavarba jöttem, mit válaszoljak, hiszen sohase jártam arra. Azaz igen, azon az úton vitt bennünket a kamion, de akkor nagyot csalódtam, mert a világból nem láttam mást, mint az utasok cipőjét, mígnem kisütött a holdvilág, és észrevettem a tócsát Fülöp dédapa lábánál a pad alatt. Mint fortyogó lekvárban az üst alját érintő kulcs karcogása, olyan volt Jusztin nagyapa hangja, midőn Fruzsina füléhez hajolt, s rizgető kezét szája elé tartva - nehogy meghalljam - ezt mondta: Szerencsétlen gyermek, amit nem tettek meg vele azok, most megteszik ezek. A többieket úgy félúton leszállították, minket tovább vittek. Mi legyen velük, kérdezte türelmetlenül a kamiont kísérő girhes suhanc a kender- áztatónál. Szálljanak le, szólt hozzánk szinte kérlelve a sofőr (Jusztin nagyapa felismerte, mint később mondta, a Kőkecskében naponként megfordult). Estéiig sehova se mozduljanak innen, mondta halkan a viskóban, mielőtt ránk csukta az ajtót. Cefre, piszok és penész áporodott bűze fojtogatott. Halász Verőn, Jusztin nagyapa ágyastársa feljajdult, hosz- szan és élesen, mint gyilok alatt a nyúl. Fülöp dédapa pihenni hajlította térdét, idegen sámlira ült, amely egyetlen tulajdona lett attól kezdve. Hátát a falhoz vetve Fruzsina vé- gigállta az éjszakát, észre se vette, hogy meghajnallott, a viskót kitöltő purpur fényben még mindig az ajtóra bámult, mint aki vár valakit. - Kenyeret találtam az ablakban - szólalt meg Jusztin nagyapa, öt részre törte, elosztotta, reggeliztünk. Most a túlfelen vagyunk, állapította meg Fruzsina, és felcsipegette a maradék morzsát. Ablakot, ajtót nyitottam, már nem féltem. Nyívó kóbor kutyák járták körül a viskót, a küszöb felé szimatol35