Forrás, 2004 (36. évfolyam, 1-12. szám)

2004 / 5. szám - MAI MAGYAROK MAI MAGYAROKRÓL - Olasz Sándor: Kass, a képíró

művészi léte az ismert, szavakkal leképezhető tapasztalásmezőkön túl tárul föl. Már csak emiatt sem lehet másodlagos műfaj az illusztráció. William Hogarth 18. századi Defoe- átiratától az ezekre utaló Csemus Tibor-festményekig (néhány évvel ezelőtt hiánytalanul láthatók voltak a Műcsarnokban), vagy éppen Bálint Endre Tragédia-illusztrációiig számtalan példa akad irodalmi művek képi megjelenítésére. Ugyanakkor hány olyan irodalmi művet ismerünk, amelyben az elbeszélt alkotás a mű tárgyaként jelenik meg, s a leírás a mű beszéde önmagáról mint alkotó tevékenységről. Dosztojevszkij Ördögök vagy Sándor Iván Drága Liv című regényének Claude Lorraine-jére gondoljunk, Proust képleírásaira, Mészöly rézkarcelemzéseire, Nádas Péter antik faliképére. Képleírás és képi elbeszélés határsértései ezek - azzal a nem elhanyagolható különbséggel, hogy szöveg és kép között nem egyformán képzelhető átjárás.

Ha a Kékszakállú-sorozat az „akár az élettel is szembeforduló" én „hatalmat akaró önös erejének" (Háy János) mint a lét egyik arcának a megjelenítése, akkor a másik arc minden bizonnyal Kass János meseillusztrációiból, gyermek- és ifjúsági könyvekhez készített rajzaiból tekint ránk. Ezek a kellően nem méltányolt munkák (sorolhatnánk egy nagy nemzedék további neveit is: Reich Károly, Würtz Adám, Gross Arnold, Réber László) egyfelől beemelik az olvasót a szöveguniverzum varázslatos világába, mintegy megalapozzák a teremtett világban való otthonosságot, ugyanakkor pontosak is, „pontatlanságukkal" nem csapják be a befogadót. A művészettörténetnek alig van jó szava ezekről a szerzetesi alázattal készített művekről, az első osztályos ábécés olvasókönyv vagy a munkafüzetek tervezéséről. Nem a széklábat esztergáló Michelangelo madáchi látomása ez. Egy Kass-levél néhány mondatát olvasom: „A tankönyv, a gyermekirodalom az utolsó mentőöv, amit a gyermekeknek nyújtani tudunk. Nem a vizuális szenny, a hazudozás, a napi lét árapálya, dagálya rövid idő alatt ellepi a megújuló generációkat. A kicsikhez talán még eljut a Dióbél királyfi, Weöres Bóbitája." Ezek a mondatok talán magyarázzák az egyik leghíresebb európai grafikus vállalkozását. A jövő a tét, valahogy úgy, ahogy Juhász Gyula fogalmazott: „A gyermek szeme a jövő tükre, / Jaj annak, aki elhomályosítja." Kass nem száll le a gyerekekhez, nem gügyög nekik, tudja, hogy azok majdnem olyan sokat tudnak, mint a felnőttek. Kosztolányi írja egy helyen: „engem a gyermekek érdekelnek, akik ma élnek, akik még meg sem születtek. Ezek évről évre eltipegnek az iskolába. Lelkűk még szűz. Agyvelejük beíratlan. Azt írhatunk rá, amit akarunk. Az erkölcsi érzéke helyett a szépérzékére hivatkozzunk, a lelkiismerete helyett a leikéhez föllebbezzünk, a tudása helyett az ösztönében bizakodjunk." Kass azért tudja a szemnek is láthatóvá tenni a lényeges dolgokat, mert - Saint-Exupéry szavaival - a szívével is lát. Benne minden megvan ahhoz, ami egy embert ebben az értelemben is kiemelkedővé tehet. Odafordulás a másikhoz, kedvesség és szívélyesség - persze e tulajdonságok nélkül is lehet nagy művet létrehozni. Ám ezekkel az alkotókkal valahogy úgy vagyunk, mint Petőfi Goethével: csodáljuk, de nem szeretjük.

Van Kass Jánosnak a hatvanas évekből egy tollrajza, mely a búsképű lovagot ábrázolja, a szélmalomharc tiszteletre méltó jelképpé nemesedett hősét. A hetvenedik születésnapját ünneplő mester 1997-ben - tervhalmozó személyiségéhez híven - szegedi galériájában a pénz kiállítását rendezte meg. Még az aranytojást tojó tyúk groteszk installációja is látható volt. A tucatnyi meghívott bankár persze nem értette az iróniát. Hozták unalmas prospektusaikat, sok milliós, milliárdos nyereséggel csábító ajánlataikat - ezzel is borzolva az egyik hónapról a másikra élő közönség kedélyét. Éppen azt nem értették, hogy az a kiállítás a mecénások nélkül maradt művészet segélykiáltása volt.

Kass grafikai lapjai, metszetei olyanok, mint egy ablak, kitekintünk rajtuk a mi világunkból, és egy másik, térben és időben távoli villan föl előttünk, hogy fényükben még kétségbeejtőbb legyen önző és szűk látókörű jelenünk.

103