Forrás, 2004 (36. évfolyam, 1-12. szám)

2004 / 4. szám - Komálovics Zoltán: Az eltűnés esztétikája

tartotta, megélte / az időt, míg körré kopott a kavics" - „rögvest tavasz lesz. Egy fehér / kavics lüktet a folyóparton" - „a folyónak sima köveiben van / örökséged" - „idegen szoba. Egy kavics hall-gatózik a párnád alatt" vagy „hajából a szőnyegre esett egy / hajcsat, bár csak gondolatban / emeltem kezem"- „fekete hajcsat. Emléke egy meg / sem történt érintésnek" vagy „megszólít a kert. Kimondod a / színeket" - „a tenger színeit gyűjtögettem, / de még nem tudtam, kinek ad / hatom őket. Ki hozza el időmet" - „hajadba tűzöm, éjről éjre, a / tenger színeit". A szövegegységek motivikus csoportosítása jól láttatja egyrészt a körkörös poétikai elrendezést, a motívumismétlés időkonstituáló szerepét, másrészt világossá teszi, hogy a töredezett narratívum félbemaradó cselekvésaktusai a hiányzó személyes epikum filmkockái. Ez a hártyavékony epikus réteg a mint- / mintha-struktúra retorikai uralma alatt szövődik, igazolva, hogy a bibliai idézetek retorikája is behatol a Villányi-szövegek eresztékeibe. A hasonlító szerkezetek által teremtett kép köztudottan a bibliai nyelvezet egyik legtipikusabb poétikai eljárása. A kötetbe felvett részletekben pedig még hangsúlyosabb lesz ez a sajátosság: „olyanokká lettetek, mint a / tüzből kikapott üszők", „olyanok vagyunk, mint a víz, a/földre kiöntve fel nem szedhető", „a mi életünk napjai olyanok e / földön, mint az árnyék, mely- / ben állandóság nincsen".

Ezekben az idézetekben a fogalmi síkra történő képi ráerősítés a hasonlat elsődleges funkciója, pontosabban a képi elem az empíriába ágyazza, transzformálja a rendkívül elvont fogalmi elemet. A verbalizációt tehát az egyértelműsítés, pontosítás érdekében váltja fel a vizualizáció. Villányi mintha-struktúrái ezzel ellentétes funkciót töltenek be, amennyiben nála a képi elem éppen az empirikus elemtől való eltávolodás, sőt elszakadás teremtettje. A reális és fiktív, a jelen és emlék, a valóság és álom megrajzolhatatlan határterületén formálódó lírai világ ugyanis szinte kötéltáncot jár ezen terrénumok között, s folyamatosan egy olyanfajta átbillenés állapotában van, melynek következtében élet és költészet határai meghúzhatatlanná válnak. A mint-szerkezet Villányi számára nem a hasonlat alakzata elsősorban, sokkal inkább egy grammatikai alternatíva, vagy a szemlélet számára egy olyan rés a valóság falán, amin át a beszüremlő fény egy titokzatos, szép világról ad hírt, s a tekintetet mintegy magával tépi odaátra. Villányi hasonlatai kivezetnek: „úgy alszik el, mintha vonaton, s / felébredhetne egy másik városban”, „nap nap után a fekete macs- / kához várakozva ment. Mintha ő feküdne az ablakpárkányon, / valaki jöttére várva, s ha nem / nyújtózkodik a szokott helyen, / máshova rejti az eső, akkor / maga a hiány". Ha megvizsgáljuk az első idézet hasonlító szerkezetét, akkor világosan látszik a poétikai logika. Már a fogalmi mozzanat - úgy alszik el - az alvás- / álommotívumon keresztül megalapozza a reális világából való kivonulást, mely a mondat harmadik szerkezeti egységében egy tér- s időutazás fikciójába nyeri el végső formáját. A vonat mint az utazás, a helyváltoztatás metaforája, s az alvás mint az időutazás metaforája, azáltal, hogy a hasonlító elemmé tett vonat-motívumban egymásra íródik, biztosítja a „zökkenőmentes" átmenetet a két sík között. Mintha az írás olyan módon menekülne önmaga elől ezekben a képekben, hogy felszámolja maga mögött a várhatóan keletkező jelentésszegmenseket. Villányi újabb munkáinak ez a sajátossága felveti a materialitás problémáját. Már említettük, hogy a szövegépítmény a megformálás több szintjén lemond az extenzív önkiterjesztésről, s helyette az ismétlés, az utalás, az idézet, az újra- mondás létének önmagába visszatérő könnyűsége vezérli. A mondás térbeli kibontakozásának az elutasítása (fragmentált beszéd) gyakran a szó szintjén is megjelenik, s az egy-két szótagú elemek válnak dominánssá: „hull az első hó. bőrömig árad /a meleg", „így érintheti a vér az ér falát", „sárga fák alatt nem karol senki / belém. Cirógat a szél.", „ csak az évszám új, a napok / ugyanazok. Kőben a kagyló". A grammatikai-poétikai univerzum minimalizálását azonban semmiképpen nem tekintjük purifiká- ciónak, mert véleményünk szerint azt egy nagyon erősen esztétizáló hajlandóság kompenzálja. A materialitás térvesztésének tünetei az álom / emlékezés / fantázia síkjaira történő átbillenések is, mely síkok az esztétizáló szemlélet szabad terepévé válnak. Ennek tipikus alakzatait azok a képek adják, melyek egy mozdulat, egy pillanat továbbgondolását, a fikcióba, a fantáziába való átjátszással hajtják végre valamifajta fiktív vagy potenciális időt teremtve ezzel: „álmodban folytatódik majd / mozdulatom", „korán fekszik, hátha álmában / megéli a napjaiból kiszorult / perceket", „megéled-e más álmában elma / radt életed", „benne majd csönddé fordulnak / át szavaim". Ez a potenciális, feltételezett idő olyan gyűjtőmedencévé válik, amiben a megélt idő materiális összetevői (mozdulatok, szavak, helyek) egyfajta szublimáción keresztülesve elveszítik az empíriához kötöttségüket (azt a kötöttséget, ami törést jelenthet az én időbe rendezettségén), és a pillanatot egzisztenciális összefüggéseiktől megtisztítva esztétikai térként állítják elénk. Az esztétikai szemlélet tehát egy metaforizációs tevékenységben realizálódik, melynek funkciója a világ materiális konstrukcióinak átfordítása egy amateriális vonatkozásrendszerbe. A folyamat a valóságkonstrukciók lebontásától a valóság lírai újrakonstruálásáig tart, ekként Villányi poétikája a romantika transzcendálás irányába haladó poétikáinak örököse. Ebben a vonatkozásban az ars poetica egyik lényegi összetevője fogal126