Forrás, 2004 (36. évfolyam, 1-12. szám)

2004 / 4. szám - Balázs József: A torcellói Krisztus (regény – 2. rész)

szony arcát, az asszony rákönyökölt az ablakpárkányra, úgy nézett vissza rá. Aztán a házak tetejét bámulta. A sokfelől érkező harangszó fokozatosan halkult el, és a szemben lévő házból tánczene szólt, olyasféle volt, mint amit Betti hallgatott a presszóban. Fábián elhúzódott az ablaktól, leült Betti mellé az ágyra. Mikóné elgondolkodva nézte őket, aztán lassan, mintha megijedt volna valamitől, még összébb húzta mellén a köpenyt, hogy felhúzódott a térde fölé, kis zsebkendőjével végigsimította arcát, megigazította a még mindig csapzott haját. Mélyet lélegzett, hogy egész teste belerázkódott, kifelé indult, csak az ajtóban szólalt meg.- Érthetetlen - mondta az asszony.- Miről beszélsz? - nézett rá Fábián.

Az asszony nem válaszolt, köpenye nyakát szorongatta, tétován hintáztatta magát a sarkán, papucsa alatt kurtákat nyikordult a padló.

Fábián azt hitte, hogy kimegy a szobából, de nem mozdult. Lépett egyet hátra és a vállát a falnak támasztotta, leengedte a kezét maga mellett. Lassan elmúlt az iménti szédülése, és annyira összeszedte magát, hogy alig titkolt fölényességgel nézhetett szembe Fábiánnal és Bettivel, bár nem tehetett semmit már, mert az előbbi pillanatokban nagyon is elárulta magát. Érezte, ha nem akar nevetséges lenni, vállalnia kell előttük azokat a pillanatokat is, a majdnem összeomlást, a tétovaságnak és a kétségbeesés rohamának a pillanatát is, de hát most már elmúlt. Igaz, Fábián és Betti tekintete semmit sem változott, idegen, semleges vagy inkább sértően feledékeny, szórakozott arc az övék. Nemigen tudott pillantásuk egyetlen rezdüléséhez sem kapcsolódni. Az is lehet, hogy rossz pillanatban lépett be hozzájuk, de az is lehet, hogy nem kíváncsiak rá. Talán az sem volt helyes, hogy elmondták, ők tovább utaznak, valahol - még pontosan ők sem tudják, hogy hol - letelepszenek majd. És még most sem döntöttek véglegesen...- Ülj le - mutatott a székre Betti.- Nem... nem... - tiltakozott Éva. - Azt hittem, ha eljövünk otthonról, másképpen lesz. És semmi sem változott... Mintha itt is lenne valami a levegőben, ami csak a nyugtalanságomat fokozza... Otthon még múlt valahogyan az idő, de az itteni egyedülléttől nem tudok menekülni... Nevetséges dolog, nem igaz, ennyire hagytam magam lesüllyedni. Nem kerestem magamnak egy helyet, ahol megkapaszkodhattam volna. Hagytam magam becsapni; ha sok pénzem és sok munkám lesz, akkor már nem lehet baj, de minél inkább belelovaltam magam, annál rosszabb lett...- Ülj már le - biztatta újra Betti.

Éva mintha nem hallotta volna, várt egy kicsit, aztán folytatta:- Talán nem ide kellett volna jönnünk... valamelyik másik országba. Meg kellett volna próbálni. Sokszor olyan kicsiségen múlik, hogy az ember megtalálja a helyét, hogy berendezkedjen. Ha csak pár napra is...- Melyik országba mennél? - kérdezte Betti. - Én jól érzem itt magam... - tette hozzá.- Most már nem érdekes... - horgasztotta le a fejét Éva, aztán kinyitotta az ajtót, halkan betette maga mögött és visszament a férjéhez.

45