Forrás, 2004 (36. évfolyam, 1-12. szám)
2004 / 4. szám - Balázs József: A torcellói Krisztus (regény – 2. rész)
- Bántottak?- Kibírtam... - mondta halkan Kristin Máté. Kis szünet után folytatta csak.- De András, nem voltál hibás... sem Szabó János, sem más. Azóta se szól nekem senki, hogy mennyi lovat tartok, ilyesmi. A politika meg volt, ahogyan volt. Ha az igazságra vagy kíváncsi, még hálás is lehetek neked. Meg aztán én mindig is köszöntem, mindig is köszöntem, ezt nem mondhatja senki...- Ez igaz - erősítette meg Kászoni.- És neked is! - fordult Kristin Fábián Kristófhoz. - Ha hazajöttél, ha megláttalak, mindig is köszöntem. Nem hordom én fenn az orromat.- Csak nem akartam, hogy harag legyen közöttünk, azért jöttem el... - ismételte Fábián András.- Értem én, már hogyne érteném - szólt közbe gyorsan Kristin. Zavarában a villát forgatta a kezében. A felesége is megjelent a lakásuk ajtajában, integetett, hogy jöjjenek be, az udvaron mégsem álldogálhatnak!- A lovaidat szeretném látni - indult meg Fábián. Leballagtak a hátsó udvarba, megálltak az istállóajtóban. Rágyújtottak, úgy bámulták a lovakat. * Már sötétedett, amikor hazaindultak. A kihalt, hosszú úton, az egyforma kétab- lakos, sátortetős téglaházak ablakaiból kiszűrődött a televízió kék derengése. Az utcai lámpákat még nem kapcsolták be. Vibráló ablakszemek szegélyezték az utat, és mutatták, hogy mégis van itt élet. A három férfi olyan tétován, olyan szorosan lépkedett egymás mellett, mintha ijedt kísértetek lennének egy kihalt faluban. Egyetlen lelket sem láttak sehol. Fábián András megfordult. A túloldalon mély árok húzódott, az árkon túl platánsor. Mintha a föld alól dübörgött volna elő a végtelenül hosszú tehersze- relvény hatalmas mozdonya. Fábián András mellé húzódva megállt Kászoni és a fiú is. A platánok mögött csattogtak el a kocsik, s közéjük szűrődött vissza először a csend. A falu valószínűtlen némasága a végtelen határra is rátelepedett. Olyan volt ez a séta, mint egy álom, amelyben egymás után néz szembe az emberrel az élet megannyi jele, ami húzná, rángatná, kötné magához. Az ember szeretne eltávolodni, megszabadulni tőlük, ám nem sikerül, mert minduntalan felébred, s a valóságban az álombéli képek hideg tárgyilagossága, változtathatatlan jelenléte, magától értetődően, csupán mert vannak, mert léteznek, fogva tart, s rá kell jönnie, hogy a gyorsan felfedezett egyetlen esély a létezés kijátszására, az álom, az egyetlen emberhez méltó lázadás a létezés ellen, csak arra elég, hogy a keserű felismeréshez elvezessen, miközben a világ visszanyeri megszokott formáját. Az emberek hazamennek, becsukják maguk mögött a kaput, az ajtót, befüggönyözik az ablakokat, és lefekszenek. Másnap Fábián Kristóf arra ébredt, hogy a szülei mossák a kocsiját.- Indulj vissza - nézett fel rá az apja, amikor kilépett az udvarra. - Koszos kocsival nem mehetsz külföldre. 37
