Forrás, 2004 (36. évfolyam, 1-12. szám)

2004 / 4. szám - Balázs József: A torcellói Krisztus (regény – 2. rész)

tott, hogy belépjen a téeszbe, húsz tagja, ha volt a termelőszövetkezetnek, és éppen azok léptek be, akik annak előtte, a reakciós világban sem szerettek dolgozni. Nem lépett be Gáspár Dániel, Szabó János és Kristin Máté sem. A belépők első munkája éppen az volt, hogy széthordták Ughy uraság minden ingóságát, loptak éjszaka és nappal, és nem mert szólni senki sem. Pedig mindenki beszélt erről, de olyan csendben volt a falu, akár az éjszakai temetők. A tanyát, azt igen, a sovány homokot mégis szerette. Az apja délutánonként már nem hagyta dolgozni, kétszer is elküldte friss vízért, és úgy intézte, hogy délutánra is maradjon még egy kis ennivaló, hogy legyen ürügy a pihenésre. Nekidöntötte a hátát a fa törzsének és gyönyörködött a frissen kapált napraforgóban, „na látod, most lenne jó egy kis eső, kapálás után, már így is, szemlátomást nő minden...", aztán lehunyta a szemét, izzadt tenyerét beletörölte a nadrágjába, szunyókált. Kristóf nem mozdult mellőle, figyelte, hogy az apja alvás közben is meg-megérintette ujjaival a földet, csak éppen... csak éppen a földhöz, azazhogy az élethez való ragaszkodás, amit megérzett és megértett a fiú is, sokkal erőtlenebb volt, mint az a tehetetlenség, ami szorongatta-fojtogatta az apját, bármennyire nem akart tudomást venni róla. Elég volt csak a szegényes kis földjére nézni, amelyen - lassan már harmadik éve — csak napraforgót vetettek. Egyszer ugyan tengerivel is próbálkoztak, de nem sikerült. Az apjának a napraforgóban volt minden bizodalma. Nézte a földjét, a határt, otthon meg késő estékig kinn állt a kapuban, hallgatta, hogy a kert alatt az árkokban fel-felbrekegnek a békák. Megvárta a feleségét, amíg hazajön a fiával a májusi ájtatosságról, kinyitotta a kiskaput, eldobta a cigarettáját. Bementek együtt a házba. Csendesek voltak az esték, mint amilyenek száz vagy kétszáz évvel ezelőtt lehettek, a falevelek friss illata, az esték hűvöse bezúdult a nyitott ablakon. A feje fölött a falon Jézus vagy talán maga az Isten nézett le rá a megsárgult keretből, kitárta a karját, körülötte fénylő karácsonyfák, a csendesség, a jóság, a boldogság paradicsomi tája, akár a templomban, a bejárat fölötti képen. Egyszer, éppen a hittanóra vége felé (furcsállotta, hogy egyedül jött csak a hittanórára, a többiek lassanként elmaradoztak), nézegette a bejárat fölötti képet. Az otthonira emlékeztette. A pap ott ült vele szemben, éppen azt akarta elmondani, hogy a hittankönyvből mit tanuljon, aztán egyszer csak felugrott, idegesen járkált a padok között. A hittanórákat csak a templomban tarthatta meg, az iskolából kitiltották. Ezt is Jeszenák intézte, aki a beadásnál felügyelt, Kristóf hát nézte a bejárat fölötti képet, s egyszer csak belépett az apja a templomba. Levette a kalapját, lassan közeledett, megállt a pap előtt. Nagy sokára közölte csak, hogy hazaviszi a fiát, mert nem tanulhat tovább, ha hittanórára jár. Márpedig ő azt szeretné, ha tanulhatna. Paraszt már nem lehet, a parasztnak már vége, arra már nem építheti az ember a jövőjét. „így hát, tisztelendő atyám, most azonnal haza kell vinnem a fiam." És akkor megfogta az apja a kezét, lassan kisétált vele a templomból. A kertek alatt ballagtak haza, az apja markában szinte eltűnt a fiú keze. Az apa nagy sokára tette csak fel a kalapját. Már éppen befordultak a kertjükbe, amikor az anyja termett előttük. Nekiesett a férjének, csépelte, ütötte-verte a hátát, a karját. A férje szótlanul tűrte. „Csak az Istenben bízhattunk eddig is, ki fog vigyázni ránk, elpusztulunk, az Isten segítsége nélkül, halálunk után kivet a föld is magából, mi lesz a fiaddal?" 28