Forrás, 2004 (36. évfolyam, 1-12. szám)

2004 / 4. szám - Balázs József: A torcellói Krisztus (regény – 2. rész)

mozdulatával szerette volna megszakítani. El kellene mosolyodnia, meg kellene igazítani a haját, egy látszólag jelentéktelen mozdulat kellene, a pénztárcáját át­tenni egyik kezéből a másikba, ilyesmikre gondolt, míg Fábián Kristóf merev ar­cával szembenézett. Észrevette, hogy a férfi arca megrándul, de csak egy villa­násnyi időre, amíg az ember egy arasznyira felemeli a kezét és valahol megállít­ja a levegőben. Az önmaga ellen irányuló, ellenállhatatlanul feltörő harag, a buj­káló szégyenérzettel keveredve bepárásította a szemét. Betti csak azt látta - hi­szen az ő életében is vannak ilyen pillanatok -, hogy mondana valamit, de nem tud, fél a szavaktól, fél kiadni magát. Kapcsolatukban most fordulna elő első al­kalommal, hogy be kellene vallania tehetetlenségét, a gyengeségét. Betti jól is­merte ezt az állapotot, de aztán megmaradt a kézenfekvő magyarázatnál: Fábi­án elbizonytalanodásának az az oka, hogy kölcsön kellett kérnie; de hát nem elő­ször adott már neki. Egyébként is, sohasem számolgatták, akinek volt, annak a pénzéből éltek, ezen sohasem vesztek össze, és később sem beszéltek róla.- Mostanában csak olasz slágereket hallgatok - perdült vissza a pulthoz ne­vetve Betti. - Modugnót, például, nem is olyan régen még te is szeretted... El­képzelem, hogy már ott vagyunk... Hiszen azt mondtad: Olaszországba még együtt megyünk... Erről jut eszembe! Itt volt a barátod, meg a felesége, ők azt szeretnék, ha Jugoszlávián át utaznánk... mondtam, hogy nekünk mindegy. Nem igaz? Fábián hallgatott. Betti konyakot töltött, intett neki, hogy igyon. Fábián úgy nézte a poharat, mintha szólni akarna, de aztán megfordult, a falhoz lépett, a homlokát nekinyomta.- Mi bajod? - rebbent meg Betti. - Csak nem sírsz? Bettinek úgy tűnt, hogy Fábián válla megrázkódott, s hogy úgy támaszkodik a falhoz, mintha - valahol mögötte - menedéket keresne.- Nem érted? Itt az apám! - suttogta Fábián. Betti elmosolyodott.- Sok ember él a földön, akit meglátogat az apja... Ami pedig a pénzt illeti...- Hagyjuk a pénzt - vágott közbe ingerülten a férfi.- Rendben van, persze... Ne is beszéljünk róla... - sóhajtott Betti. Míg kávét vitt az egyik asztalhoz, Fábián a pultra könyökölt. Mire visszajött, a férfi megitta a pohár konyakot.- Én örülnék neki, hogy itt az apám... Boldog lennék - a tálca nagyot koppant a pulton. Fábián ránézett Bettire és bólintott. Azt az előbbi pillanatot szerette volna job­ban megérteni, a haragos gyötrődésnek, a szeretetnek a feltolulását, majd a fel­oldódását; a hirtelen jött megrázkódtatást; ahogy az ember átjut egyik állapot­ból a másikba, pedig lehetséges, hogy az egész játék volt, talán csak egy félreér­tés, hiszen a világ képe változatlan. A presszóban is, kinn az utcán is a nyugal­mas kora délután mindennapos élete zajlik, elhúz egy-egy autó, az ablakon át életlen foltoknak tűnnek az emberek, a presszóban kellemes kávészag, italok fél­reismerhetetlen, ragadós illata, a zenegépben olasz slágerek. Betti bizonyosan azt hallgatja nap mint nap, Olaszországba megyünk, Olaszországba készülünk; erőszakos, követelődző, élénk és egyszerű a világ. 9

Next

/
Oldalképek
Tartalom