Forrás, 2004 (36. évfolyam, 1-12. szám)
2004 / 3. szám - 60 ÉVE SZÜLETETT BALÁZS JÓZSEF - Imre László: A közelmúlt regénytörténete
Imre László A közelmúlt regénytörténete (Olasz Sándor: Mai magyar regények Poétikai változatok fél évszázad regényirodalmában) Az áttekintő regénytörténetek visszatérő fordulata az, hogy a XX. századi prózai nagyepika alak- és szempontváltozásai nagymértékben függenek össze a filmnek mint valóságközvetltő művészetnek a térhódításával. Magyarán: ahogy a fotózás elterjedésével a portréfestészet és a valóság-meg- örökítő táj- és eseményfestészet veszített sokat jogosultságából, éppúgy a mozifilm megszabadította a regényt a valóság-visszaadás vesződséges feladataitól, s helyette a csak szépprózai eszközökkel elérhető nézőpont- és szövegalakítási technikák felé terelte. Az ember tehát továbbra is „történetmondó állat" (idézi Olasz Sándor Graham Swift ezen terminusát), csakhogy az elbeszélés lényege egy idő után már nem a referencialitás (valóság-megfeleltetés), hanem az autonóm szövegformálás. A külső helyszíneket és eseményeket ezért váltják fel a belső szövegszerveződés (akusztikai megfeleltetésektől az intertextualitásig) történései, amelyek mögött (természetesen) számtalan imitativ elem lelhető fel továbbra is. A tetszetős koncepció (természetesen) könnyedén cáfolható, hiszen a valóság-visszaadó ambíciók helyett, illetve mellett teret nyerő önreflektáló szövegalakítás már akkor megjelent (Steme-nél, Puskinnál, Aranynál a Bolond Istókban), amikor még se híre, se hamva nem volt a mozifilmnek. Ugyanakkor tagadhatatlan, hogy a valóságmásolás kényszerétől való megszabadulás nem lebecsülhető többlet a szövegalakításban, az pedig már-már biztosra vehető, hogy az elmúlt háromnegyed évszázad európai és magyar regénye mégiscsak összefüggésbe hozható az epika eme változó szereptudatával. Jogos tehát, ha Olasz Sándor (nem erőszakoltan, nem doktrinér buzgalommal, de mégiscsak) sűrűn visszatér ahhoz a kérdéshez: a valószerű (hajdan realisztikusnak mondott), a referenciális művészi attitűd és a szövegcentrikus epika mozgásterében milyen újabb és újabb elmozdulások magyarázzák a magyar regény fejlődését az 1940-es évektől az ezredfordulóig. Ezzel összefüggésben Theo Elm gondolatmenetét is idézi, amely a modern próza egyik ismertetőjegyeként a megismerés kétségessé válását említi (191.1.). Nos, ez a tendencia sincs összefüggésben a mozifilm feltalálásával, hiszen a fordulat a XIX. század elejére vezethető vissza. A romantikus regény (először talán a Werther), aztán a realistának mondott művek (pl. a Vörös és fekete) újdonsága abban állt a klasszicizmus egyértelműségével szemben, hogy nem egy áttekinthető, akár egyetlen szóval jellemezhető, egy alaptulajdonságra redukálható személyiséget kellett az olvasónak felfognia, hanem sok-sok apró vonást, részletet, adott esetben egymásnak ellentmondó tulajdonságot, amelynek értelmezéséhez, tehát a szereplő viselkedésének megértéséhez az olvasónak önmagát kellett val- latóra fogni, önmaga megfigyelésére, elemzésére kényszerülve. A következő lépés volt Dosztojevszkij már nyilvánvalóan „irracionális" pszichologizmusa, mely szakított a tolsztoji lélekrajz kauzalitásával, s ami közvetlen előzménye a francia egzisztencializmusnak, Camus-nek, az „action gratuite"- nek. Az okozati, az egyértelmű emberábrázolás elbizonytalanítása tehát az európai nagyregény belső fejlődése, tulajdonképpen az állandóan differenciálódó emberszemlélet folyománya. Van tehát egy „nyelvi fordulat" (Sterne-től számíthatóan), van azután egy egyértelműség-több- értelműségbeli fejlemény (Stendhaltól számítva), miközben makacsul (újra és újra) visszatérnek (megmaradnak) a leghagyományosabb epikai eljárások is. Olasz Sándor tehát nem tehet mást a XX. század második felének magyar regényéről szóló monográfiájában, mint hogy a valósághoz és a szö125
