Forrás, 2004 (36. évfolyam, 1-12. szám)
2004 / 3. szám - 60 ÉVE SZÜLETETT BALÁZS JÓZSEF - Balázs Géza: Gesztuskommunikáció
Balázs Géza Gesztuskommunikáció A magyar gesztuskutatás sokat ígérőén indult. A 19. századi, 20. század eleji magyar nyelvészek és néprajzkutatók számára a jelnyelvek vizsgálata még fontos kutatási területnek számított. Elég, ha itt csak Herman Ottóra utalunk, aki a balatoni halászok jeladását írta le Tihany szirtfokáról, a kéz és a szám művelődéstörténetével (1980. 55-83.), meg a harangok szavának jelentésével (1980, 418-427.) is foglalkozott. Később a gesztusok iránti érdeklődés háttérbe szorult. A kilencvenes években intézményi háttér nélkül elindult ugyan Budapesten Terek és gesztusok címmel kutatás, de egy konferencián és tanulmányköteten kívül nem lett folytatása [Lipták é. n. (1996.)]. Pedig nagyszerű történelmi adatok vannak a magyar jelnyelvre, s az elméletalkotás is magas fokra jutott. A 19. század végéről már vannak adatok a balatoni halászok, alföldi és hegyi pásztorok, parasztok, betyárok jeladási szokásaira, mint azt Gunda Béla (1973, 1975) összefoglalja. Gunda Béla tanulmányában áttekinthette szinte a teljes addigi néprajzi anyagot. De mindennél fontosabb Szendrey Ákos (1941) tanulmánya, A magyar nép jelnyelve, amely páratlan pontossággal és elméletalkotással határozta meg a magyar jeltípusokat. Sajnálatos, hogy ezt követően mintegy fél évszázadig alig kutatták a jeleket Magyarországon, s e tekintetben ma sem sokat javult a helyzet. Büky Béla (1986, 87) szomorúan állapította meg, hogy az európai gesztusnyelvatlaszban magyarországi kutatópont nem létezett (D. Morris 1979), a legközelebbi kutatópont Bécs volt. Szendrey rendszere kísértetiesen emlékeztet a peirce-i jeltipológiára. Peirce korabeli magyarországi hatásáról gyakorlatilag semmit nem tudunk. Magyarul egészen biztosan nem volt olvasható; abban a korban „szemiotikái kéziratai zömmel ismeretlenek maradtak a széles nagyközönség előtt" (Voigt 1977. 59.). Feltételezhető, hogy Szendrey Ákos jeltipológiája nem Peirce-utánérzés, hanem autentikus gondolat. Szendrey a jeleket a következőképpen csoportosítja: a) rámutató jelek (tulajdonképpen deiktikus, indexikus jelek) b) utánzó jelek (tulajdonképpen ikonikus jelek) c) szimbolikus jelek végül: d) tárgyi jelek Ez a tipológia tehát megfelel a peirce-i index-ikon-szimbólum hármasságnak. Ugyancsak érdekes lenne a gesztusfolklórról értekezni. Pl. a gyermekfolklórban nagyon sok játékos „mozgattató", testrészjáték és mondóka létezik, amely elhelyezhető ebben a rendszerben. Szemiotikai-nyelvészeti megközelítéssel a gesztusokat a következő rendszerben helyezhetjük el (Fülei-Szántó 1981. 56.): 1 2 3 4 5 6 poszturális kinezikai, verbális vokális proxemikai kontaktusos közlés mimikái közlés közlés közlés közlés (testtartás) közlés 120
