Forrás, 2004 (36. évfolyam, 1-12. szám)

2004 / 3. szám - 60 ÉVE SZÜLETETT BALÁZS JÓZSEF - Kapuściński, Ryszard: Egy riporter önarcképe

nincsenek alsóbb- és felsőbbrendű kultúrák, hogy a kultúrák egyenrangúak, éppen csak - különbözőek.

Ez az állítás különösen érvényes a mostani, multikulturális világban, amely annyira sokrétű, amelyben azonban az egyes kultúrák egyre szorosabban kapcsolódnak össze, hatnak egymásra. A lényeg az, hogy a kultúrák között ne függőségi, alá- és fölérendeltségi viszonyokat, hanem kölcsönös megértést, partneri viszonyt sikerüljön kialakítani. Csakis ez teremthet esélyt arra, hogy az emberiség nagy családjában az összes szembenállást és konfliktust legyőzze az egyetértés és a jó szándék. Az én pici, mikroszkopikus területemen én is ehhez szeretnék hozzájárulni - ezért írok.

(Dlaczego pisze? (Ryszard Kapuscinski előadása), „Gazeta Uniwersytecka" 1997, Nr 2.)

Azért ír, hogy megváltoztassa a világot, vagy inkább a kíváncsiság vezérli?

Ez nem tisztán technikai, érzelmektől megfosztott kíváncsiság. A mi lengyel tradíciónkban a legnagyobb íróink romantikusok. Egy komoly riportban picit romantikusnak kell lenni. Nem lehet az irodalmat tisztán technikai foglalkozásnak tekintem.

Óriási egyenlőtlenség jellemzi manapság az emberiség struktúráját. Jelenleg nincsenek, és rövid időn belül nem is lesznek eszközeink arra, hogy ezt az egyenlőtlenséget megszüntessük. Senki sem vallja ezt be, de az emberek nem hisznek abban, hogy mindenki viszonylag elfogadható színvonalon élhet. Történelmi tapasztalataink azt mutatják, hogy az emberiségnek csak egy része élhet így. Most tehát, a XX. század végén tudjuk, hogy a XXI. századba ezzel az igazságtalansággal lépünk be. És ezt annak, aki sokat utazik, és látja az érem mindkét oldalát, szerintem kötelessége szóvá tenni.

Három évvel ezelőtt elkísértem az ENSZ menekültügyi főbiztosát, hogy lássam a Szudán és Etiópia határán létesített menekülttáborokat, és hihetetlenül drámai dolgokat láttam. Olyan borzalmas helyeken jártunk, hogy azt elképzelni is nehéz. A menekültek összesen napi három liter vizet kaptak mosakodásra, főzésre, mosásra, ivásra. Napi fél kiló kukoricát ettek, húsféle, zöldség szóba sem jöhetett. Emberek százai, ezrei haldokoltak.

Visszatértünk Addisz-Abebába. Másnap Európába repültem. Rómában szálltam le a gépről. Nyári este volt. A Piazza Navone tele volt emberekkel, körben vendégekkel zsúfolt éttermek, mindenki örült az életnek, zenének, evésnek. Bennem pedig még ott élt az, amit a repülőút előtt láttam. Ebben az egészben jól látható a modem világ drámája. A Piazzán szórakozó emberek sosem tudják meg, hogyan élnek nővéreik, fivéreik alig két- vagy háromezer kilométernyire tőlük. Rengeteg fotót készítettem. A menekültek csonttá és bőrré soványodtak. A harmincévesek hatvan- vagy hetvenéves öregeknek látszottak. És már alig éltek. A táborokban tengődő asszonyok kukoricás zsákokba, ENSZ-től érkezett zsákokba öltöztek. E két, annyira eltérő világ élete teremti meg, véleményem szerint, azt az erkölcsi kényszert, hogy erről beszélni kell.

(Jak z polskiego dziennikarza stat sip pan mipdzynarodowym pisarzem?, Ryszard Kapuscinskival beszélget Robert Manne, „Quadrant" 1995, Nr 12.)

75