Forrás, 2004 (36. évfolyam, 1-12. szám)
2004 / 3. szám - 60 ÉVE SZÜLETETT BALÁZS JÓZSEF - Balázs József: A torcellói Krisztus (regény – I. rész)
Az már a futópályáról a gyepre lépett, amikor az egyenesen feléje tartó Fábián Andrást pillantotta meg maga mögött.- Mit fenyeget maga engem? - kapta el az indulat Fábiánt. - Miért hazudnék én magának? Az úthengeres megijedt, igyekezett elvegyülni a többiek között.- Álljon meg, miért nem áll meg? Tisztázzuk azt a dolgot, mondja meg, de a kutyaúristenit, miért fenyegetett? - kiabálta utána Fábián.- Emberek, segítsetek, meg akar ölni! Ott a kés a kezében, meg akar ölni! - futott az úthengeres lélekszakadva a súly lökök felé. Aztán megállt. Fábián eltette a kését, de nem állt meg, közelebb lépett a fehér inges, klottnad- rágos súlylökőhöz. Többen - védve az úthengerest - elé álltak. Fábián újra a kése után nyúlt, de aztán meggondolta magát. Csupasz kézzel rontott az úthengeresnek. Elkapta a torkát, de közben hárman is nekiugrottak, hogy leteperjék. Az úthengerest alig tudták kiszabadítani a keze közül. A klottnadrágosok semmit sem értettek az egészből. Fábián nagyot fújt, visszament a fasorba, kereste a fán a fiát. Nem találta. Valaki megfogta a combját, Kristóf állt mellette.- Kerestem a biciklipumpát, de nem találtam - súgta a fiú. - Odaadtam volna, hogy azzal... Fábián megfogta a bicikli kormányát, megkerülte a színpadot. Lassan elsétált a futballpálya mellett, aztán nehézkesen feltolta a biciklit a Kraszna töltésére, felültette a fiát a vázra, meglökte magát, átdobta a lábát az ülésen. Lassan, bizonytalanul elindultak a keskeny ösvényen. Már közeledtek a faluhoz, amikor Fábián meggondolta magát, leszállt a bicikliről, a fiát lesegítette a vázról. A földre fektette a kerékpárt, és leült ő is a magas fűbe. A fia lejjebb csúszott a töltésoldalon, leült és visszanézett az apjára:- Édesapám... Az apja hátradőlt, a töltésoldalra könyökölt, nem figyelt a fiára. A megszégyenítés, a megalázás fojtogatta. A klottnadrágosok úgy védték az úthengerest, mintha a vezérüket védelmezték volna, s alighanem hasonlóan érezhetett ott mindenki. Megzavarta az ünnepet, pedig mennyi szép felvonulás, mennyi ének, mennyi tánc szórakoztatta az embereket: ünnepelt a nép. Most már mindegy. Az úthengeres bizonyosan nem hagyja annyiban a dolgot, „igaz", gondolta Fábián, „velem nemigen találkozik többet, a két hold földet, amit kaptam, vissza nem vehetik, aztán meg most már feles földet is vállalhatok, felesbe kapálhatok, télen meg elmegyek valamerre, valamilyen gyárba, valamerre csak találok munkát, olyan nincs, hogy ne legyen munka, az úthengeres meg nem jöhet utánam... Meg minek is jönne... Megéltem a régi világban is a két kezem után, meg fogok most is... Mindegy, hogy gróf vagy az úthengeres az úr, csak engem hagyjanak békén... És ne mondják az ember szemébe, hogy hazudik... Én hazudok? Ha egy olcsvai ember, régi jó emberem, nem ad egy kanna olajat, még ennünk sem volna mit... A homokon annyi tengeri termett, hogy egy szekérrel hazahozhattuk a két holdról... És én hazudok az úthengeresnek, a szemembe mondja..." 50
