Forrás, 2004 (36. évfolyam, 1-12. szám)
2004 / 3. szám - 60 ÉVE SZÜLETETT BALÁZS JÓZSEF - Balázs József: A torcellói Krisztus (regény – I. rész)
nyára látszik is. Ott van valahol a templomkertben, a bokrok között, a tölgyek kérge alatt, esetleg a toronyban, amelyet majdnem elért a tölgy koronája. Hajnalban keltette az anyja.- Menj el édes fiacskám, én nem tudok menni, rengeteg a dolgom. Menj el a templomba, hátha megsegít az Isten, és hazajön apád a hadifogságból, segíts rajtam... Az anyja megmosdatta, majd egy szelet zsíros kenyeret adott a kezébe. Elindult ministrálni. Egyedül volt, a kora reggeli misére nem jött el senki. A pap egyedül imádkozott, majd a sekrestyében azt mondta Fábián Kristófnak:- Megijesztették az embereket, nem jönnek templomba, de az Isten mindent tud és mindent lát...- Igen - válaszolta Kristóf. - Az Isten mindent tud és mindent lát - és ezen a reggelen biztos volt benne, éppen akkor, amikor senki se jött el a reggeli misére. Kiment a sekrestyéből, megállt a templomkertben. Kivette a zsebéből a savanyú cukorkát, a barna csomagolópapírban a kicsike rózsaszínű cukorszemek mintha éltek volna, úgy mozdultak meg. Félve nyúlt az első szemért, beosztotta magának, hogy egész délelőtt tudjon mit szopogatni. Mielőtt a szájába vette volna, megsimogatta. Leült a tölgyfa tövébe. Kétszeresen is boldog volt: ott lapult a cukorka a zsebében, és segített az anyján is. Ha a sok munkája miatt nem tudott eljönni, ő itt volt, imádkozott helyette is. Igaz, hogy nem hangosan, bár a pap mindig biztatta, hogy „hangosan, Fábián fiam, hangosan..." Az apjáról csak annyit tudott, hogy „hadifogságba tette az ellenség". így beszélt róla az öreg Jakab, a szomszéd. És az öreg azt is mondta, hogy nem tudni, mikor engedik haza. „Mert hogy az első háborúban egy magyar átlagban hat évig volt hadifogságban, ezt én pontosan kiszámítottam, a postástól megszereztem az adatokat, így tehát ebben a háborúban sem lehet jobbra számítani... Hat év... Ennyire..." Az anyja csak hallgatta, amit az öreg Jakab magyarázott, főtt krumplit eszegetve és fejét vakargatva a tornácon. Az öreg a kezét nem tudta kiegyenesíteni, „sok földet összeturkált már vele", egyébként is „majd kisimul a föld alatt", emelte fel a hangját. „Egyébiránt az Isten majd elrendezi, hogy egyenes legyen mindnyájunk keze." Fábiánná ott ült a tornácon az öreg mellett, kinyújtotta a lábát és úgy nézett maga elé. Aztán a fiára bámult, majd a kert felé, mintha várná a férjét a fogságból. Kristóf tudta ezt: le is ment a kert alá, hátha meglátja az apját, ahogy hazafelé tart a kert alatt, a szekérúton. De nem látott senkit. A vadgalambok búgtak, a harkály kopogtatta a korhadt fák nyílásait, a sárgarigó hangja néha elért hozzá a Kászoni-féle tanyáról. Visszament a tornáchoz, az öreg Jakab okoskodását hallgatta. „Nem olyan nagy igazságtalanság az, ha görbék az ujjaim, az igazságtalanság mégiscsak a hadifogság... Mert hogy a szegény embert viszik oda. De hát nem vak az Isten, látnia kéne, hogy kiket visznek oda, helyénvaló lenne, ha megakadályozná. Az Istennek ne csak a halál felett legyen uralma, helyénvaló lenne, ha ilyenkor is megmutatná magát." 26
