Forrás, 2004 (36. évfolyam, 1-12. szám)
2004 / 3. szám - 60 ÉVE SZÜLETETT BALÁZS JÓZSEF - Balázs József: A torcellói Krisztus (regény – I. rész)
- Miért, mi baj van? Apád még fiatalember, anyád is bírja még a munkát... A tied lesz, üdülőt csinálnak neked...- De hát minek? Van nekünk házunk, oda is ritkán jövök... Fábián elbizonytalanodott: úgy látta, hogy az öreg azt szeretné, ha ez itt tényleg az ő üdülője lenne. Az öreg árnyéka a kút széléig ért. Fábián már indulni akart haza, amikor váratlanul megszólalt Kászoni.- Nem mennél fel a padlásra?- Minek? - fordult meg Fábián.- Van nálam a padláson egy festmény... A nagyanyámról készült. Neked adom... „Ezt nem lehet visszautasítani... Felmegyek a padlásra, megnézem." Fia most nem nézett volna az öreg szemébe, valószínűleg visszautasította volna. De Kászoni Béla tekintete megfontolásra késztette. Eddig - bármennyire is elgondolkodtatta az öreg sorsa - mégiscsak úgy érezte, hogy semmi köze sincs hozzá. Előre tudta, mire beül a kocsiba, kihúz a faluból, vissza a munkahelyére, vagy amikorra otthon a sötét szobájában kinyitja az ablakot és a benzinkút előtti kocsi-sorra bámul, majd gyorsan becsukja a szobája ajtaját és elindul a szűk kis utcán a presszóba, hogy megkeresse Bettit, akkorra már rég kihullott emlékezetéből az öreg... Legalább egy órát kell itthon eltöltenie ahhoz, hogy most is, mint más alkalmakkor, megfogalmazza magának: hazajövetelét olyan megrázkódtatások kísérik, amelyek egyszerre jelenvalóak, létezőek, de amelyeknek már fel kellett volna szívódniuk az időben, bele kellett volna simulniuk az elmúlt dolgokat megidéző emlékekbe, és amelyeknek már rég el kellett volna pusztulniuk. De aztán mégis, ha itthon volt, ha megismerte az utcájukat, megállt a házuk előtt, meglátta az anyját, valamerről az udvar sarkából szerszámmal, kosárral, seprűvel a kezében előlépett az apja, s látta a kerítésen túl a szomszédot, az öreg Jakabot, amint ott ült a csupasz udvar közepén, a diófa alatt, és bámulta a homokszínű földet, akkor ez volt az egyetlen és kizárólagos valóság. Távolabb, a régi Kristin-ház felől rikácsoltak a pulykák; a kert alá is elhordott a szeme, a fasorokban csak most szállt fel a köd, ismerős férfiak lépegettek a fasor mellett, pár lépésre a rothadó szagú víztől, amelyben kurtán felbrekegtek a békák. Aztán újra a ház előtt magasodó fenyőfákra nézett, a napfényben megcsillant az út pora, az apja közelebb jött a kapuhoz, letette a földre a kosarát, belelökte a szerszámot, várta, hogy lépjen már beljebb, mozduljon már meg. Az anyja is közeledett, csodálkozott, elmosolyodott, a járása megkönnyebbedett, összecsapta a tenyerét, aztán megállt az apja mellett, úgy álltak ott és várták, mintha egy vándorfényképész elé álltak volna. És ahányszor hazajött, mindig ugyanezek a képek követték egymást, ugyanaz a köd a kert alatt, az apja és az anyja a kapuban egymás mellett, akár egy régi, megfakult fényképen, és ilyenkor ez az itthoni valóság volt az egyetlen, amely számított, amely - legalábbis, amíg nem hagyta el a falut - az egyetlen és kizárólagos valóság volt. * Fábián a szomszéd házfalat figyelte: omlott arról is a vakolat, az eresz is foghíjasán meredt az udvarra. 19
