Forrás, 2004 (36. évfolyam, 1-12. szám)

2004 / 3. szám - 60 ÉVE SZÜLETETT BALÁZS JÓZSEF - Balázs József: A torcellói Krisztus (regény – I. rész)

na, vagy egy lakatlan szigetre. Az én egyetlen szobámban élni a lépcsőházban, oázis az öreg életéhez képest."

Újra csak Kászoni Bélát nézte. A volt földbirtokos fokozatosan húzódott ösz- szébb, talán megérzett valamit a férfi gondolataiból. Talán a szánalmat érezte meg: azt, hogy egy kicsit nevetséges is itt a kocsiban, a más kocsijában, az öreg Fábián fia mögött, akiről, ha nem ismerte volna gyerekkora óta, nem is hinné el, hogy errefelé látta meg a napvilágot, aki annyira más, mint azok, akik ebben a faluban élnek, vagy ebből a faluból származtak. Talán nem is azért, mert ez a fiú úgy öltözködik, mint ahogy bárhol a világ városaiban öltözködnek, hanem mert van ebben a fiatalemberben valami, ami miatt Kászoni Béla egyszerre tartott is tőle, meg vonzódott is hozzá. Bizonyos volt benne, hogy Fábián Kristóf megérti az ő sorsát, egyszersmind belelát az életébe is, jelentéktelen dolgoknak is tud fontosságot tulajdonítani, olyasmit vehet észre az ő életéből, amit még ő maga is szégyell, holott ezek a szégyenletes apróságok alakítják az életét már igen régen. Ez a fiatalember, aki rengeteget tanult, azt hírelik róla, meg azt, hogy a legjobb iskolákba járt, az öreg Fábiánnak és feleségének a fia, akik annak idején igencsak örültek, ha harmados földet kaphattak nála. Vagy itt a gyümölcsösben- igaz, most már csak almát termesztenek itt, de régebben rengeteg szilvája volt- szedhettek egy kis szilvát. De akárhogyan is töprengett Kászoni Béla, itt, a gyümölcsös végében, ahogy lopva, félve a fiú arcába nézett, megérezte, hogy sem most, sem régebben, de ismerve a körülményeket, a jövőben sem lesz senki a környezetében, aki jobban megértené őt, az ő helyzetét, az ő életének a különleges történelmét, mint ez a kockás zakós harmincéves fiatalember.

Fábián Kristófot is most kezdte csak igazán érdekelni a volt földbirtokos. „Persze, hogy egyedül van. De az a nyavalyás magányosság nem morzsolta ösz- sze, meg az a sok rúgás, amit méltán kaphatott. Egy ideig persze rettenetes lehetett neki... De aztán? Egy ember, egyedül, mire juthat? Ennyire egyedül, eny- nyire csupaszon kitéve a szélnek, az esőnek, az elmúlásnak, a közönynek. Ha kiment az udvar végébe, számíthatott rá, hogy nem köszönnek neki. Persze, hogy nem köszöntek neki, hiszen pár éve még ő rugdosta őket."

Mindenki emlegette a faluban, Kászoni Béla úgy tárgyalt a parasztokkal, hogy beállt az ablakba, s ha valamit kértek tőle, csak az udvarról szólhattak hozzá.

„De hát miért nem lett öngyilkos? De tényleg... Ezt kéne megtudnom tőle. Mért nem lett öngyilkos? Itt maradt a faluban, hogy aztán, mint egy madárijesztő, rongyokban pusztuljon el. Mi tarthatta benne a lelket?"

Fábián Kristóf elfordult Kászoni Bélától, s mielőtt elindította volna a kocsit, megkérdezte:- Béla bácsi járt külföldön? Úgy értem, régebben...- Persze, hogy jártam. A bátyám ott halt meg, külföldön, én meg elmentem hozzá... - válaszolt az öreg. - Assisiben. Elment zarándoklatra. Megfázott, utánamentem, de már nem tudtam rajta segíteni. Pap akart lenni. Ott is temettem el, Assisiben...- Hát akkor... ez, ez... - Fábián Kristóf nem találta a szavakat.- De voltam én Rómában, meg Velencében is, aztán meg...- És még hol? - kérdezte gyorsan a fiú.

14