Forrás, 2004 (36. évfolyam, 1-12. szám)
2004 / 2. szám - Fried István: Régiók, nemzet(iség)ek a jövő Európájában
nyelvek-kultúrák vágyott pozitív diszkriminációja terén szintén akadnak itt-ott, sok helyütt problémák. Nem kevésbé vitatott, és különböző diszciplínák által különféleképpen értelmezett a régió fogalma3; a körülhatárolási kísérletek részint .erminológiai zűrzavarhoz, jobbindula- túan szólva „kavalkádhoz" vezettek, részint napi politikai szándékok szerint alakultak. Csak emlékeztetek a Közép-Európa-fogalom viszontagságaira, amelynek egy időben a Kelet-Európa-„tézis" mögé kellett szorulnia, hogy olykor átadja a helyét a Köztes-Európá- nak (Zwischen-Europa) vagy a Zentral-Europának. Arról nem is szólva, hogy a Közép- és/vagy Kelet-Európához, Délkelet-Európához tartozás gazdaság- és politikatörténeti, irodalom- és művészettörténeti szempontú indoklása szintén az ide vonatkoztatható nézetek szórtságáról tesz tanúbizonyságot. Márpedig a 2004-ben az Európai Unióhoz csatlakozó államokban él egy pontosabban nem vagy nem eléggé elemzett elgondolás a „régiók Eu- rópá"-járól, amelyben vagy amelyen keresztül a népek/nemzet(iség)ek megvalósíthatják egyfelől önértelmezési stratégiáikat, ahol vagy amelyen keresztül kulturális önazonosságuk értékén becsültetik meg, illetőleg ahol vagy amelyen keresztül láthatóbbá és érvénye- síthetőbbé válik hozzájárulásuk a jövő Európájához. Ez a régiók Európája, másfelől nem feltétlenül és bizonyosan államok közössége, hanem mint azt a kulturális/irodalmi területen igen aktív és kiadványaival a nyelvközösségek közti közvetítés feladatát ellátó Alpok-Adria (al)régió4 igazolja, országrészek, egy államon belüli régiók olykor gazdasági, máskor kulturális szövetkezése, amely elsősorban a közös érdekek feltalálásán iparkodik, hogy ezt a közös érdeket képviselhesse a nagyobb társulásban. Példámnál maradva említem meg, hogy az osztrák (azaz német nyelvű), a szlovén, a horvát és az olasz tényező egybejátszatásáról van szó, csakhogy az ausztriai és a trieszti szlovének, a dél-tiroli német- ajkúak, a horvátországi olaszok, illetőleg az észak-olaszországi, Velence-Giulia tartománybeliek veszik ki részüket abból a munkából, amely az államversus nyelvközösség ellenében a nyelvi-kulturális tudatba beépíteni igyekszik a regionális tudatot is. Annál is inkább, mivel a két- és többnyelvűség és -kulturáltság legalább oly hagyományokat mondhat a magáénak, mint az egyes nemzeti-nyelvi mozgalmak története, az egynyelvűséget nemcsak a másnyelvűség keresztezi, hanem a diglosszia is, azaz az irodalmi és a tájnyelv nem mindig békés egymás mellett élése, illetőleg az irodalmi és a regionális irodalmi nyelvek funkcióváltása a társadalmi életben. Látszólag bonyolult szövevény jön létre a regionalitás érvényesülésekor (egyelőre azonban inkább egy regionális tudós köztársaság építésének lehetünk csupán tanúi), hiszen a regionális tudat oly értelemben nem nemzeti tudat, hogy egy ellen nyelvi vagy kulturális kizárólagosságot részesítene előnyben; s bár mottónak vagy jelszónak kitűnően megfelelne a Szent Ágostontól Coudenhove Calergi Pan-Európa mozgalma részére választott mondat: In necessariis unitas - in dubiis libertás - in omnibus caritas (ahol szükséges: egység - ahol a kétség: szabadság - mindenben tevékeny szeretet),5 annál nehezebb ennek a magasztos elvnek a hétköznapi tettekre váltása, hiszen részben az általam Közép-Európának, szűkítve a teret Kelet-Közép-Európának nevezett „régió" történelmi tapasztalata (látszólag) az etnocentrizmusnak kedvezett, mindenesetre annak virulenciáját segítette elő, kiváltképpen a XX. század két szerencsétlen békekötését követőleg; és ezt az etnocentrizmust a nemzetire hangszerelt, Szűcs Jenő szavával élve „nemzeti látószög"-ű tudomány is életben tartotta, sőt érvekkel szolgálta, részben a Bibó István által elemzett „zsákutcás fejlődés" olyan nézeteket és (politikai, művész- stb.) magatartásokat tett népszerűvé, amelyek aligha engedhetnek teret egy úgynevezett regionális tudatnak. Valójában olyan történetieden gondolkodással állunk szemben, amely a nemzeti kultúra önelvűségét, el- és bezárkózottságát éppen úgy hirdeti, mint amiként a teljes gazdasági önellátásnak korunkra teljes képtelenséggé lett ideáját. Megfontolandó, hogy amikor Németh Gyula a honfoglaló magyarokról írt könyvet, A honfoglaló magyarság 109
