Forrás, 2004 (36. évfolyam, 1-12. szám)
2004 / 2. szám - Kántor Lajos: A kapu (regényvázlat, I. rész)
vándort az előbukkanó hold megmenti aggodalmaitól, úgy mentette meg irodalmunkat a derék Bessenyei és testőr társai azon végpusztulástól, mely azt fenyegette. Egész sereg író keletkezett, mintha csak egy erős hullám vetette volna őket a tengerfenékről a partra, élénk munkásságot fejtettek ki s most már nemcsak hogy minden műfaj művelőire talált, de a külföldi irányok is ismertté váltak s költőink hol a német, hol a francia és deák mintákat igyekeztek követni." Érdekesen cseng össze ezzel az irodalmi dolgozattal egy (hasonló állapotú lapokon megőrződött) történelmi áttekintés a magyarságról, Magyarországról. Az alkalmat „az első ezredév elteltét hirdető, dicső múltunkra emlékeztető kiállítás" nyújtja. (Az unoka szívesen társítaná ide esszébe foglalható gondolatait egy közelmúltbeli nagy évfordulós kiállítás - a budapesti Millenáris Parkban látott, újabb dicsőségeket látvánnyá fogalmazó „Almok álmodói" - kapcsán, ahol Kolozsvárnak is jutott hely, Kós Károlytól a színjátszó hagyományokig. De visszafogja magát - ahol lehet, spórol a hosszú zárójelekkel.) A látottak „kellő méltánylása" gondoltatja végig a fogalmazvány szerzőjével a magyar históriát, a pártoskodások, testvérharcok és a jó döntések történéseit. A „jelen század" (vagyis a XIX.), különösen annak első negyede óta tapasztalható csodálatos haladás, a lángszellemű emberek nyűgözik le a lelkes hazafi dolgozatírót. Petőfit nem említi, ám szinte az ő szavaival írja: „Nekünk megállnunk nem szabad, nem csupán az a czél, hogy gyönyörködjünk abban, mit képes a magyar teremteni, hanem az, hogy erőt, lelkesedést merítsünk a jövőre. Még sok tekintetben például szolgálhatnak nekünk a németek, franciák és angolok, csakhogy amit tanulunk, alkalmazzuk a mi természetünknek megfelelőleg. Különösen a népoktatás terén van sok hiány, ezrekre megy még azoknak száma, kik írni olvasni nem tudnak s nem értik az állam nyelvét. Igazán naggyá és magyarrá csak úgy lehet hazánk, ha fiai és leányai Kárpátoktól Adriáig szívben lélekben egyetértenek s ha nem is imádják egy nyelven az Istent, mert az egynyelvű ország gyenge, de megértik egymást. Akkor majd elmondhatjuk, »Magyarország nem volt, hanem lesz«." A szépért- jóért lelkesülés, egymás szeretete, a hazaszeretet biztosíthatja a boldogságot és éltetheti a reményt, „hogy egy új ezredévet érünk, s hogy dicső hazánk állni, virágozni fog, »míg az ezüst Dunának tükörén egy honfi szem pihen s magyar lakik a parton s a hazának csak egy romlatlan gyermeke leszen«." (Eötvös) És itt, e millenniumi emelkedettségű mondatokkal, az Eötvös-idézettel váratlanul ösz- szekapcsolódnak a szálak. Eszembe jut, hogy nagyanyám tizennyolc-tizenkilenc éves korában írt naplója Eötvös-mottókkal indult, a nagyapai történelmi-hazafiúi vallomás Eötvössel zárul. De hiszen a nagyszülői könyvtár maradványai közt valahol lennie kell egy félbőr kötésű, gyerekkoromban sokszor megcsodált könyvnek, amelynek gerincén ez volt olvasható: Eötvös Gondolatok És csodák csodája, 2002 novemberében megtalálom az egyik, nehezen hozzáférhető (a használaton kívül került, föltehetően házunkkal egyidős, sokaktól megcsodált szecessziós kályhát körülbástyázó) könyvespolcomon. 1886-os jelzetű „emlék-kiadás", könyvművészeti remek, a lapok széle aranyozott. A 480 lap semelyikén sem látok lapszéli jegyzetet, de két helyen lepréselt, megbámult gyöngyvirág van a könyvben. (A ház mögötti kertben ma is tengernyi a májusi gyöngyvirág, tenyészik azóta is, hogy a tulajdonosi felelősséget nyugdíjasként átvállaló apám levette róla a gondját.) És hogy a romantika folytatódjék, a jelzett helyekről, a gyöngyvirágos oldalakról ide másolok (én is) egy-egy Eöt- vös-idézetet, a Gondolatokból. „Csak ahhoz támaszkodhatunk, mit erős karokkal ragadtunk meg; s ki a társaságtól visszavonul, nem panaszkodhatik, ha később elhagyatva látja magát. A világ, melyet nélkülözhetőnek tartott, könnyen nélkülözni fogja őt is. Mint a 98
