Forrás, 2004 (36. évfolyam, 1-12. szám)
2004 / 2. szám - Pomogáts Béla: Három felvonás a zsarnokságról
tett drámai művek nagy része az erdélyi történelemből merítette témáját. Hadd jegyezzem meg, hogy a hetvenes évek (és már korábban a hatvanas évek) a magyarországi történelmi színpad kibontakozásának is jelentékeny korszaka volt, mindenekelőtt Németh László, Illyés Gyula, Keresztury Dezső, Szabó Magda, Hubay Miklós, Száraz György és Hernádi Gyula történelmi drámáival. A hetvenes évek történelmi drámáinak színpadán, miként említettem, az akkori jelen társadalmi, politikai és erkölcsi konfliktusai kaptak hangot. A drámák írói természetesen nem egyszerű allegóriákat állítottak színpadra, hanem olyan műveket, amelyeknek egyszerre van históriai hitelessége, általános emberi mondanivalója és jelen idejű üzenete. Az időszerű áthallások alkalmanként felerősödtek (ebben a rendezésnek is volt szerepe!), és ilyenkor az író és a közönség között sajátos együttgondolkodás alakult ki, amit időnként a hatalom is észrevett. Innen ered az, hogy mind Magyarországon, mind Erdélyben időnként a cenzúra is rendezői feladatokat vállalt magára, mi több, az is előfordult, hogy egy- egy drámai műnek időnek előtte be kellett fejeznie színpadi pályafutását. A színháztörténet több ilyen esetről is tud, a későbbiekben például ez a cenzurális politika tiltotta le az erdélyi színpadokról Sütő András (és természetesen a Budapestre áttelepült Páskándi Géza) műveit. A történelmi drámák, ahogy a műfaj Németh László és Illyés Gyula vagy Sütő András és Páskándi Géza színpadán életre kelt, egyszerre jelenítették meg a múlt nagy egyéni és közöségi összeütközéseit és értelmezték a jelenkor konfliktusait. Páskándi abban a dialógusban, amelyet 1971-ben Domokos Mátyással folytatott (és amely A hetvenes évek történelmi drámái címmel először a Kortárs című folyóirat 1971. decemberi számában, majd Domokos Mátyás A pályatárs szemével című interjúkötetében volt olvasható) a történelmi drámaműfaj „kétarcúságáról", tehát egyszerre múlt- és jelenidejűségéről a következőket állapította meg: „szerintem a történelem (...) mindig aktuális, éppen mert az ember akar- va-akaratlan mindig történelmet él. Még ha nem tudok róla, akkor is, még akkor is, ha később mindez nem minősül történelemnek. A történelem örök aktualitása nem úgy néz ki, hogy kiválasztok valamit a múltból, egy eseményt, eseménysort, vagy valami modellszerűt, hogy azután esetleg áthallásokkal érvényesítsem, hanem a képlet - szerintem - a következő: adva van a történelem mint óriási folyamat, amelynek ma is részesei vagyunk, és én, az író, bízom abban, hogyha a saját ítélőképességem, szemszögem, kiválasztási hajlamom szerint egy darabot kiszeletelek belőle, akkor ez ugyanolyan aktuális lesz, mint hogyha ezelőtt ezerötszáz évvel írták volna ugyanarról az időről a kortásak." A múlt nagy eszmei vagy politikai konfliktusainak színpadi megjelenítését Páskándi folyamatos „perújrafelvételnek" tekintette, és ennek az „örökös társadalmi, emberi, generációs perújrafelvételnek", ahogy az imént idézett beszélgetés során mondotta, éppen az ad értelmet, hogy az író olyan igazságokhoz jut el, amelyek időszerűek a mindenkori jelenben is. Van Páskándinak egy Miért írok (írunk) történelmi drámát? című interjúja, az Elet és Irodalom 1979. 10. számában jelent meg, ebben ugyancsak a történelmi „perújrafelvételről" beszél. A történelmi dráma írójának célja eszerint „a dokumentumok alapján újraértékelni, átrendezni az eseményeket, afféle perújrafelvételként, az igazság rehabilitálásának szenvedélyével (...) Mi nem azért írunk történelmi drámát, mert hogy »most is vannak hasonló esetek«, hanem sokkal inkább azért, hogy így volt, és ha lehet, soha ne ismétlődjék". Ebben a nyilatkozatban persze nemcsak a történetiség iránt érzett felelősség jelenik meg, hanem a történelmi események időszerű értelmezésének igénye is. Bizonyára nem véletlen, hogy ez a kettős - történelmi és aktuális - írói igény az erdélyi magyarság múltjának felidézése során a hitújítás eszmei és politikai konfliktusokkal terhes korszakának drámai eseményeiben találta meg azokat a témákat, amelyeket leginkább ki lehetett aknázni a hetvenes évek (pontosabban a kommunista évtizedek) 67
