Forrás, 2004 (36. évfolyam, 1-12. szám)

2004 / 2. szám - Tódor János: Gettó–Magyarország

mindjárt - mondja a legidősebb, széles peremű fekete kalapot viselő roma férfi, és nagyot slukkol a cigarettából. - Hát muszáj velünk így beszélned, he... - fakad ki sírós hangon a kalapos mellett álló pocakos, bőrdzsekis fiatalember.

Mindeközben a hangszóróból - tízpercenként megismételve - kellemes női hang hívja fel az utasok figyelmét, hogy vigyázzanak az értékeikre, ne hagyják felügyelet nélkül, és ne bízzák idegenekre a csomagjaikat. A Nyerőgép névre hallgató étterem (ez van az ajtó fölé kiírva neonbetűkkel) nyitott ajtaján éktelen füst és fülsiketítő rapzene dől kifelé. Ott csak a mindenre elszánt utasok maradnak meg, vagy akik eleve szeszben, játékgépezésben keresik a füst és a zaj ellen a vigaszt. A többieknek, a többségnek marad az ácsor- gás vagy a vaspados váróterem, ahol viszont nem tanácsos elaludni, mert könnyen azon kaphatja magát az ember, hogy megszabadították csomagjától, pénztárcájától.- Szia, hogy vagy? — köszön rám csábító, ámbár foghíjas mosollyal egy fekete hajú huszonéves hölgyemény, akivel aligha ismerjük egymást. Azaz, hogy látásból biztosan, hiszen ő egyike annak az öt-hat lánynak és asszonynak, akik ugyanolyan rendszerességgel veszik fel reggelente „a munkát" a vasútállomáson, mint a vasutasok, igaz, az ő tevékenységük többnyire a büntető törvénykönyv bizonyos paragrafusaiba ütközik. Kapatos férfiakat szólítanak le, meghívatják magukat, aztán mikor a beígért szolgáltatásra kerülne a sor, a póruljárt delikvens kifosztva találja magát. Rosszabb esetben az őket árnyékként kísérő férfiak még a baját is ellátják az „asszonyuk" körül legyeskedőnek. Ezeket az állomáson cirkáló hölgyeket irányítják, védik - céltalan téblábolásnak, sörözésnek beállítva a felügyeletet - azok az időmilliomosnak tetsző hímnemű „családtagok", akiknek a biztonsági őr legfeljebb csak azért szólhat, ha ők a várakozási csarnokban dohányoznak, italoznak. Egyébként mindenkinek joga van a pályaudvaron tartózkodni, akár utazik, akár nem.

A megélhetési hiénázást mint törvényi tényállást, persze hiába keresnénk a hatályos Btk.-ban, holott, amit ezek a férfiak és nők szinte hivatásszerűen gyakorolnak, az előbbi jelzős szerkezetnél aligha lehetne plasztikusabban leírni. Ebben a részegeket kifosztó markecolástól, a figyelmetlen utasok csomagjainak eltulajdonításáig sok minden belefér. Például az is, hogy a beérkező és az állomáson hosszú percekig várakozó szerelvényen végigrohanjanak a magukat utasnak álcázó 2-3 fős akciócsoportok, és az ablakon kihajoló, búcsúzkodó, alvó utasok értéktárgyait villámgyorsan magukhoz vegyék. Már én is látásból ismerem őket, pedig nem utazom erre naponta. Úgy működnek ők, olyan módszerességgel és összeszokottsággal, mint a zsebtolvajbrigádok a pesti villamosokon, buszokon.

A narancssárga mellényes cigány közmunkásokra a Kelenföldi pályudvaron figyeltem föl. A tavaszt idéző napsütésben éppen a belső vasúti pályára behajtó bokrok gallyait nyesegették, aztán a sokszor karvastagságú ágakat takaros gúlákba rendezték, majd egy kis nyitott szerelvényre pakolták. A már előzőleg összegyűjtött szeméthalmok is a kocsira kerültek. Ahogy az állomásépülethez közelebb eső vágányok környékét elborító hulladékmezőt elnéztem, alighanem hetekig lesz még itt mit takarítaniuk a közmunkásoknak. A mai, január végi napon, 36-an érkeztek Nógrád megyéből, a többiek beteget jelentettek, vagy igazolatlanul vannak távol.

Az öttagú gallyazóbrigád tagjai, egy kivétellel, Karancslapujtőn élnek. Szóvivőjük Botos Gáborné, akinek három gyereke van, a két kisebbet még ő neveli. - A férjem leszázalékolt beteg, ő nem tud dolgozni, a 14 és 15 éves gyermekeim még tanulnak, úgyhogy én vagyok a családfenntartó. Azaz hogy, csak lennék, mert odahaza nincs munka. Utoljára tavalyelőtt tudott a munkanélküli iroda parktisztítási közmunkát szerezni. Azóta semmi, a családi pótlékból és szociális segélyből éltünk. Úgyhogy elképzelheti, mennyire örültem, amikor értesítettek, hogy a vasút Pesten tud munkát adni. Igaz, hajnali négykor ke50