Forrás, 2004 (36. évfolyam, 1-12. szám)
2004 / 12. szám - Papp Róbert: Írás és mondanivaló
egy olyan személy, Bagi Ilona vállalta el, aki egyúttal alapos háttérismeretekkel rendelkezik a művek alapjául szolgáló korszakról, valamint gondos filológiai következetességgel adta vissza az akunyi- ni opuszok hangulat- és érzelemvilágát is. Borisz Akunyin műveiben többféle stílusjegy keveredik, ami azt a célt szolgálja, hogy azok kiegyensúlyozottak, egyszerre könnyedek és világosak, valamint feszültek és érdekesek is legyenek. Fellelhető bennük az orosz romantika és realizmus legfinomabb árnyalataitól kezdve a banalitás giccses lektűrelemeiig valamennyi nélkülözhetetlen részlet, ami többszöri olvasást követően is megtévesztő, legalábbis fenntartásokkal kezelendő benyomásokat kelthet a művekkel ismerkedőben. Különösen és kiemelten igaz ez a sorozat második darabjára, a Török cselre. A történet felépítése olyannyira jó, hogy számos ötletnek helyet biztosíthat, az elvont gondolatoktól a kommercionális dialógusok betéteinek és a populáris, vulgarizáltan elnagyolt leírásoknak egyaránt. Mindez szándékolt, mintegy a komolyabb, szakmába vágó kérdésekre is fogékony Akunyin pimasz rafináltsága, amely- lyel olyasféle játékba vonja bele a kevésbé felkészülteket is, ami miatt a humanizáló és civilizáló hatás szándéka akadálytalanul juthat érvényre. Erőszakosság (is) ez persze, kétségtelenül. A Török csel, ahogyan már az Azazel is, történelmi igényű krimi, ahol a szálak nem fiktív szálakon futnak, hanem kapcsolódnak a valósághoz, noha itt-ott mögé is lépnek, el is szakadnak attól. Csakhogy míg az Azazelben Érászt Fandorin szemével láttatva bontakozik a történet, addig a Török csel voltaképpeni főhőse egy elkényeztetett-butácska ifjú hölgy, akinek „monológjai" (itt: 'belső'-nek álcázott gondolatmenete) mentén bontakozik ki a történet. Akunyin technikája, amellyel Fandorint rejtegeti, már az Azazelben is megjelent. Igaz, az Azazel története egyfajta bevezetése a sorozatnak, amely így Érászt Fandorin születésének történeteként is értelmezhető. Fandorin ekkor még nem azonos önmagával. A vele történtek révén lesz főhőssé; elég, ha csak a későbbi védjeggyé lett ősz halántékra gondolunk. Botladozásának töredékes bemutatása, függetlenül a Török cselből sem hiányzó, nemegyszer csodával határos eseményektől, vagy éppen véletlennek ható történésektől, ami szintén annak az írói technikának a sajátja, amellyel Akunyin mindvégig fenntartja az olvasó érdeklődését. Az „igazság", a „legfontosabbnak" érzett összefüggések elhallgatása a klasszikus receptek előtti tiszteletadásként is felfogható, ahogyan az ártatlan szerelem kibontakozása, majd annak megkérdőjelezése, elbizonytalanítása és elszakítása is. A gondolat, amely minduntalan megfogalmazódni látszik, ám sohasem hangozhat el, szintén egy folyamatot rögzít, amelyben, ha akarjuk, a legutolsó pillanatnak is felfedezhetjük a pontos, még ha nem is előre meghatározható helyét, s amelytől mint szélsőségtől, könnyedén el is fordulhatunk. Akunyin történeteinek fegyelmezett szerkesztése méltán képviseli írói célkitűzését s állhatatosságát. Lépten-nyomon belébújik a szereplőinek személyiségébe, hogy azután rajtuk keresztül hangot adhasson mindenféle észrevételének, legyen az fennkölt vagy misztikus, avagy alantas és egyoldalú. Néhol egyértelmű ez az eljárás, néhol összetettebb, ám sohasem teljesen öncélú. És azzal a dekon- strukcióval, amelyet mindezek által a klasszikusokon (is) végre hajt, a saját átalakulásait is bemutathatja. A „török csel" végrehajtója, Charles d'Flevrais és Varvara Szuvorova, azaz Anvar efendi és mademoiselle Barbara között lezajló párbeszéd nem más, mint egy sajátos feltárulkozás és számadás Akunyin részéről, megannyi kitérő és izgalmat fokozó epizódot követően, s azokat le is záróan. Noha a történet legmélyebb pillanatát kiragadni sohasem szerencsés dolog, hiszen abban rendszerint az egész folyamat összesűrűsödése is megtörténik, mégiscsak kijelenthető, hogy Akunyin pontos fogalmazása az Orosz Eszmével, annak történetiségével függ össze. Ritka az efféle őszinteség és szenvedélyes kulturáltság, ahogyan az ehhez való ragaszkodás kifejezése is. Akunyin sorai között egy olyan igény húzódik meg, amely az előttünk álló évszázadra nézve jó előjelként nyugtázható. Borisz Akunyin a tömegirodalom pozícióját kívánja megerősítve megváltoztatni, s elérni, hogy a kultúra ezen területe végre ne csak az elhamarkodott előítéletek mentén kaphasson elismerést. A régmúlt és napjaink hasonlóságai és azok összemérhetősége mellett pedig érdemes elidőznünk. E nagyszerű vállalkozás úgy hatol a mindennapjainkba, mint egy régóta várt friss fuvallat. És hogy miféle kihívás elé néznek azok, akik már régóta megszokták, hogy a stílusjegyektől és egyéb „tartozékoktól" megszabadítva kezdjék meg az elemzéseiket? Nos, azoknak az lesz a legjobb, ha kezükbe sem veszik ezeket a könyveket. (Európa Kiadó) 110
