Forrás, 2004 (36. évfolyam, 1-12. szám)
2004 / 12. szám - Valastyán Tamás: A kioltódás és elővarázslás dinamikája
Kitahara-kórról szólván írja: „A regény (...) nem egy egyenes vonalú fejlődési irány ábrázolásában fejti ki etikai mondanivalóját, hanem éppen egy visszahajló, magába forduló életvonal tapasztalati, érzelmi és kapcsolatbeli szituálásában." Itt a referenciális meghatározottságokra (etikai mondanivaló, a magába forduló életútvonal tapasztalatai), azaz a regényvilágon túlmutató jegyekre eső hangsúlyt a magam részéről nem Bombitz Attila következetlenségének tartom, hanem törekvésnek egy plauzibilis, elasztikus kontúrokkal rendelkező regényfogalom kimunkálására, amely fogalom úgy képes őrizni az autonómiát, hogy közben magába engedi a heteronómiát biztosító tulajdonságokat is. Robert Menasse: A regény kora című művének elemzésekor olvashatunk Bombitztól egy ilyen plasztikus regénymeghatározást: ha a regény nem „a valóság még felderítetlen tájait térképezi fel epikai nagyságrendjének megfelelően, elveszíti műfaji jelentőségét, és absztrakt jelentéshordozóból pusztán jelentésközvetítővé degradálódik" (162.) E feltérképező írói magatartás természetesen nem a mimézis útján bontakozik ki, és nem is valamely tézis vagy eszme mint segédvonal mentén, hanem mindenekelőtt úgy, hogy az író elmeséli a világnak egy lehetséges történetét. A regény eszerint oly módon képes a maga legfőbb műfaji jellegzetességét, a jelentés absztrakt szinten történő, vagyis nyelvi megvalósulását produkálni, ha a valóság, a világ még felderítetlen tájainak feltérképezése nem lesz más, mint önnön (ti. a valóság és a világ) lehetséges történetének az elmesélése, az epikai nagyságrendnek megfelelően. E modell alapján a lehetséges finom szálakkal kötődik a valóshoz, nem ig- norálja az egyik a másikat, de a kettejük közötti elkülönböződés is reflektált. A Bombitz által felvázolt „mindenkori utolsó világok" paradigmatikus modelljében tehát a lehetségesség a kulcskategória. Ez a modell voltaképpen a lehetséges világok elméletének egy radikalizált és egyben kritizált változata. Szerzőnk abban a szegedi irodalomelméleti iskolában élte tanulóéveit, ahol a legtisztábban és legkonzekvensebben dolgozták ki és alkalmazták kis honunkban a lehetséges világok elméletét. Csúri Károly szerint pl. a lehetséges világ egyfajta „szabályrendszer alapján strukturált szövegvilág" (Csúri Károly: Lehetséges világok. Tankönyvkiadó, Bp., 1987. 33.). Eszerint a „mindenkori utolsó világ" inkább tekinthető lehetetlen világnak, hiszen benne éppen a szabályrendszerek alapján végbemenő strukturáltság kérdőjeleződik meg. A lehetőség kioltódik, s különféle alakzatokban előtűnik a lehetetlen. Félreértés ne essék, nem a modell roppan össze, pusztán a struktúrák estek szét, helyükön romok, töredékek, törmelékek halmozódnak. Ezekből a romokból alakítja, e romokon meséli a maga történeteit, a lehetetlen világokat Ingeborg Bachmann, Thomas Bernhard, Peter Handke, Robert Menasse és Christoph Ransmayr. Kioltódás, elővarázslás A „lehetetlen" világok mozgatóelve a következőképpen jellemezhető: a jól bevált, különböző regénypoétikai és történelmi hagyományok által közvetített erők, energiák, entitások kioltódnak, s ebből a megszűnésből, ebből a „semmiből" varázsolódnak elő az új regényvilágok - minden szerzőnél természetesen másként, saját epikai nagyságrendjüknek megfelelően. Ingeborg Bachmannál úgy, hogy a teljes individuális szétomlást és a világ megmenthetőségének és megnevezhetőségének végső semmibe foszlását, amit a Három út a tóhoz Bombitz által kimerítően elemzett vége, a vérömlés jelenít meg igen nagy megérzékítő erővel, nos e szétomlást, én-, jelentés- és világvesztést a nyelvben munkáló monoton, önfelszámoló, ám mindújra erőre kapó, a bábeli teremtett zavart is legyőzni képes „izzás" írja felül: „És egyszeriben tudtam: a nyelv kérdése minden, és nemcsak ezé a mi anyanyelvűnké, amelyet a többivel együtt Bábelben teremtettek, hogy zűrzavar támadjon. Mert mögötte még ott izzik az a nyelv, amely a mozdulatokig és pillanatokig nyúlik vissza, a gondolatok göngyö- lítéséig és az érzelmek átéléséig, és abban minden szerencsétlenségünk benne van már." (Bachmann szavait idézi Bombitz, 79.) A nyelv izzása, ez az elemi reprezentáció segít a túlélésben. Thomas Bernhard lehetetlen világára Bombitz Attila egy bravúros szintagmával világít rá, ti. egy helyen „teremtett világtalanságnak" (121.) nevezi azt. Itt a kioltás-kioltódás lesz maga az aktív mozzanat: mondhatni, a történő semmi metamorfizálja a világ ellehetetlenülését. Persze mindig máshogy, más alakban: „ami A mészégető kijelentéseiben ténylegesen van, az ténylegesen mindig másképp van" (119-120.) - parafrazeálja Bombitz a wittgensteini és a bemhardi nyelvet. Hol a csend őrjítő és amorf megragadási kísérletének abszurd mivoltában, hol a mész törékenységet, törést (mesze- sedés) előidéző jellegében, de talán legfőképp a nyelv zaklatott, túlreflektált burjánzásában. Az események, folyamatok lehetősége Bernhard világában az önnön méhükben rejlő halálos betegségek kínzó lefolyása. Mindez megfertőzi a szintaxist, a bemhardi mondat irritálja, felpiszkálja az olvasót, aki ebben a totálisan kimerítő szembesülésben a kioltódott világgal együtt foszlik semmivé. 105
