Forrás, 2004 (36. évfolyam, 1-12. szám)

2004 / 12. szám - Kántor Lajos: Apokalipszis – háborúban és békében

Sándor, György Lajos, Búza László, Rajty Tivadar, Kislégi Nagy Dénes, Bónis György, Benedek István, Balogh Artúr. Az Utunkat sem kíméli, melynek hasábjain olyan öncélú formalisták, kozmopoliták fecsegnek, mint: Benedek Marcell, Zolnai Béla, Bánffy Kisbán Miklós, Jékely Zoltán és társaik. Vagy: „Bánffy Miklós elhunyt Pesten, holtában is vezeti a »tilalmi listát«, s nem akármilyen szappanbuborék opusszal, a hazai (miért ne: az egyetemes magyar) irodalom egyik legkiemelkedőbb alkotásával, az Erdélyi történettel. Adjon neki csöndes pihenést a jó Isten. - A bőséges termés és a betakarítás szervezett menete dühvei tölti el az osztályellenséget: a fondorlatos kulákok minden igyekezetükkel gátolni próbálják a dolgozó nép munkáját. A legjámborabb kinézetű emberekről is kiderülhet, hogy a legaljasabb gaztettek véghezvitelétől sem riadnak viszsza - figyelmeztet a V. -, fokozni kell a szérűkön az osztályharcos éberséget! - Bánffy Miklóst utoljára a Király utcában láttam: tűzifával rakott kéziszekeret húzott [...] És: „Máté elküldte Lajostól a George Sbárcea-könyvet. Szép város Kolozsvár. Túlhajtott szeretet sajdul bennem. És bűntudat. Link vigasz, hogy az elhagyott Város nem olyan, mint hajdan. Egy ültömben olvastam el. Akárha régi, megelevenedett kép. Nem akar kimerevedni vagy legalább elmosódni. Képzeletben olyan helyeken jártam, ahol nagyapánk is megfordult. A Bartha Miklós utcai Florida kerthelyiségben. A New York kávéházban. A főtéri Layda cukrászdában. A Malom utcai Takács cukrászdában. Az állomás restijében. (Na, ott már én is jártam.) A Diana Gőzfürdőben, hol Nyírő, Tamási, Karácsony Benő, Ligeti Ernő áztatta ki magából az éjszakázás fáradalmait. Különben a New Yorkban is jártam. Akkor már Con- tinentalnak nevezték. Főleg lődörögtem benne. Egyik asztaltól a másikig. Ott énekeltem Mátéval a Székely himnuszt. A 60-as években. Úgy bizony. Bátyám válófélben volt. Dehogy! Én készültem válni. Mindegy. Nem azért énekeltük a székely fohászt. És nem daf- ke énekeltük. Életérzésből bőgtük. A 20-as, 30-as években a vendéglő-kávéház-szálló bal oldali szárnyában irodalmi és politikai vitákat folytatott Kós, Agárbiceanu, Janovics, Raoul §orban, Krenner Miklós. Hangosan osztották a világ sorát. Nagyfiam kérdezte, mit olvasok »egyvégtében«. Atlantiszt, Zolikám, Atlantiszt."

A két világháború közötti és a személyesen átélt múlt felgöngyölítése közben, azzal párhuzamosan, Köntös-Szabó Zoltán beépíti a könyvbe a Kolozsvárról Budapestre átköltözés bonyodalmait is. És a már kint megélteket. Például:

„»Szakmai« életrajz. Beadvány. Kérvény. Szakmánybán. Az áttelepedési procedúra folytán kiadtuk magunkat. Szinte teljesen. Részletes élet- és családrajz. Nagyszülőkig visszamenőleg. Kérdőívek. Nagyapa. Nagyanya. Szülők. Anyós. Após. Sógorok. Tagjai voltak fasiszta szervezeteknek? Büntetett, büntetlen? Pártállás? »A tények elhallgatása maguk után vonják...« Hótt komolyan vettük a fenyegető kitételt. Securitate? Ez a kérdés miért hiányzik a kérdőívekből?! Felettébb lényeges. Ellenőrizhető, hiszen tájékoztatják egymást. Igaza lehet Máténak. Azóta talán már Pesten van az otthoni »doszár«. Ma- gánéletes botrányaim, önveszélyes megnyilvánulásaim, italos szövegeim időrendes gyűjteménye. Egyik épületesebb, mint a másik."

Az író szűkszavú. Lehet, hogy ezekről a dolgokról így könnyebb vallani. Emlékezni most már. Mint ahogy emlék - valószínűleg nehezen felejthető emlék - a „Kolozsvári pályaudvar" kezdetű részbe iktatott levél, amelyet a régi városból a szerző kisebbik lányának írt az óvó néni:

„Drága Lilla Viola baba!

Óvodás pajtásaid nem értik, ha nem vagy beteg, miért hiányzol 1981. december 9-e óta. Nem értik, miért Budapesten jársz óvodába, amikor ők annyira szerettek téged. Szabó nagymama mondta, hogy nem jársz óvodába, mert az ottani gyerekek »hangosan barátságtalanok« hozzád s román kislánynak neveztek. Elhagyott pajtásaid mindennap emlegetnek, főzőcskézés közben a legfinomabb falatokat, a legszebben díszített tortákat Lil87