Forrás, 2004 (36. évfolyam, 1-12. szám)

2004 / 12. szám - Nagy Gábor: A nemzeti közösség sorsértelmezése Baka István költészetében

kuruc, nem pityereg" - írta Ady a Kuruc Ádám testvéremben. „Elbocsát az anyánk csókja, / Minden rózsánk véres rózsa, / Bénán esünk koporsóba, / De így éltünk vitézmódra" - hessenti el a végső romlást hetykeséggel a Bujdosó kuruc rigmusa. „De sok arcról tépek le mosolyt" - fogadkozik szinte gyerekes elszántsággal az Itt, a bozótban bujdosója. Még Az utolsó kuruc is hajlik az önostorozásra: „vércsillogva látom / Utolsó kurucnak / Érdemelt, csúf sorsát". Lovatlan Szent György végletes keserűsége is öngúnyba fullad: „Én meg, a dolgom elvégzett, / Megrugdalt és levitézlett, / Megdöglök gyászos kacajjal, / Magyar fajjal, jajjal, bajjal." A (korábbi) Két kuruc beszélgetben is felvillan a remény: „Tán fölvidul országunkra / Valamikor jobbjainak / Elfecsérlett vére." Még a Sípja régi babonának siratójába is önkritika vegyül: „Szól a sípszó: átkozott nép, / Ne hagyja az Úr veretlen, / Uralkodást magán nem tűr / S szabadságra érdemeden". A későbbi Két kuruc beszélget fanyar humorának is alig van nyoma Baka kurucverseiben. Talán a Változatok egy kurucdalra I. harmadik szakasza villant föl valamit a „kurucos" virtusból, a vereségben is megőrzött öniróniából: „Ki int vele? Ki intne? / Talán ha nem suhánggal... / Füty- työmre nem felel már / lóhorkanás, madárdal."

Ady nem mond le azokról a kellékekről, amelyek a kurucversek kvázi-hitelességét biztosítják. Mégis már az ő kurucverseiről is elmondható, hogy „éppen úgy nem élnek egyetlen korban sem, mint amennyire mindegyikben ott élnek"10. Talán e hatás érdekében él Baka a „kuruc" kellékekkel még Adynál is szűkösebben: minden szerepversére jellemző, hogy egyszerre értelmezhető a korhoz kötötten és anakronisztikusán, pontosabban minden korokban érvényesen.

A keserűbb, lemondóbb szemlélet hátterében nyilván Trianon nyomasztó tudata, tapasztalata van. „Bércek szaggatta kendő / Magyarország határa" - fogalmaz sokat sejte- tően a Változatok egy kurucdalra I. Egyértelműen, félreérthetetlenül szól a Végvári dal":

A rongyos, megfakult mezőket rólunk, Uram, letépheted - Magyarország határait ránk rajzolták a sebhelyek.

A ciklus címadó verse, a Fegyverletétel már nyilvánvaló áthallásokkal aktualizál. A hetvenes években öntudatra ébredő értelmiségi tapasztalataként is értelmezhető. A szocialista eszme - és a szebb jövő eszménye - jegyében regnáló totális hatalom metaforikus állóképeként is olvasható az első versszak:

Azt hittük, sorsunk szálait jövendővé szövi a kor.

Megszőttek szőnyeggé, mire a hódító tipor.

A kérdésre: „Harcolni?", Baka költői válasza a fegyverletétel kényszerűsége ellenére is a szó - és a szavakban őrzött emlékezet - megtartó erejébe vetett hit: „Égessen, mit kimondani / nem lehet, legalább mibennünk!" * 11

Tamás Attila: Költői világképek fejlődése Arany Jánostól József Attiláig, Kossuth Egyetemi Kiadó, Debrecen, 1998. 115.

11 A korabeli cenzúra által kikényszerített címe a Tűzbe vetett evnagéliumban - miután a Magdolna- záporban meg sem jelenhetett - még Balassi-ének volt, nyilván a jelenkori áthallást tompítandó. Vő. Nem tettem le a tollat... Zalán Tibor beszélgetése Baka Istvánnal (1994 nyara), Tiszatáj, 1997/9. 24.

57