Forrás, 2004 (36. évfolyam, 1-12. szám)
2004 / 12. szám - Nagy Gábor: A nemzeti közösség sorsértelmezése Baka István költészetében
Nagy Gábor A nemzeti közösség sorsértelmezése Baka István költészetében 1. Apokaliptikus nemzetsors 1.1 A látomásra épülő világmodell Meglehetősen ritka, hogy pályakezdő költő már első kötetében határozott gondolati megalapozottságról, egyszersmind karakteres poétikai elképzelésekről adjon számot. Fiatal költőtől többnyire aligha várható szilárd gondolati rendszerbe illeszkedő és poétika- ilag ha nem is kiforrott, de világos törekvések felé tartó költészet. Inkább a keresés, kísérletezés sokirányúsága, nemegyszer következetlen sokfélesége a jellemző. Baka István pályakezdése e kettős tudatosság miatt különösen figyelemre méltó. Verseinek gondolati alapja roppant világos: a kevésbé jellegadó darabokban homályos pesz- szimizmus legtöbb művében a kiüresedett transzcendenciának, a lét apokaliptikus fenyegetettségének ábrázolása révén válik jól körvonalazható, társadalmi-történelmi vonatkozásait is elnyerő egynemű világérzékeléssé, világlátomássá. Az egyes versek kirajzolta világmodell egyre egységesebbé válik, s a művek összessége - versciklusok és kötetkompozíciók - hangsúlyosabban, intenzívebben és gazdagabban, de ugyanazt állítják, mint az egyes darabok. E világmodell három alaprétege: a sérült, kibillent vagy éppen ördögivé torzuló transzcendencia, az égiektől elhagyott, ezért esendő, sérülékeny és reménye vesztett ember, s az égihez hasonlóan sátáni alakzatba rendeződő, a történelem korszakaiban mindig hasonló alakot öltő földi hatalom által megroppantott, megnyomorított, végveszélyben lévő emberi közösség. A gondolati rendszerhez illeszkedően alakította ki Baka István már nagyon korán azt a poétikát, amelynek módosulásai sohasem tették végérvényesen érvénytelenné azt, amire már indulásakor rátalált. Vállalta az egynemű poétika minden hátrányát: a ritkább ihletet, kevesebb művet, az egyhúrúság bélyegét. Igaz, az első kötet(ek)nél az ebből fakadó egységesség még inkább előny. Később válik kérdésessé a folytathatóság, merül fel a teremtett világ szűkösségének kérdése. E poétika egyszerűségében is izgalmas: metaforikus versbeszédet társít visszafogott, nemegyszer tárgyias látásmóddal. A tárgyiasság itt nem jelent személytelenséget. A versek költői énje azonban gyakran csak afféle „világ-én": Baka nem az individuum mélységeit kutatja, hanem a kevéssé egyénített személyiséget teszi meg egy sajátos világérzékelés modelljének. Ez persze ellentétes a kor - a hetvenes évek - bizonyos tendenciáival, elsősorban az Újhold költőinek személytelen tárgyiasságával, illetve Petri György költészetének provokatívan kitárulkozó, a nyugatos stilizáltsággal teljesen szakító lírai alanyával. 53
