Forrás, 2004 (36. évfolyam, 1-12. szám)
2004 / 1. szám - 100 ÉVE SZÜLETETT TÓTH MENYHÉRT - Gyergyádesz László: „Csak a jó szándéknak van gyümölcse”
tatásakor egyrészt ezt a folyamatot kívánjuk vezérfonalként a nézők elé tárni. Ez az egyszerűsödés a vizuális nyelvezetében már Kecskenyáj című 1946-os pasztellképén megfigyelhető, jól egybevethető változásokat felmutatva szinte bármely korábbi alkotásához képest. Ez a Tóth Menyhért késői művei felé mutató folyamat, mely a „közmondáserejű tömörítés"20 és az „anyagba költözött gondolat"21 irányába halad, a művészet történetének olyan nagyjaira emlékeztet, mint például Tiziano vagy Rembrandt. A teljességre való törekvés tehát paradox módon a művészi eszközök számának csökkentésével, leegyszerűsítésével érhető el, s ehhez úgy tűnik, bizonyos fokú életbeli érettség elérése is szükséges. Ezt az utat az egyetemes művészettörténetben is csak nagyon kevesek tudták megvalósítani és kiteljesíteni. Kulcsműként, mindenekelőtt a 1969-1971 között festett monumentális Parasztokat kell majd a középpontban kiállítani, mely Naparcú22 és mandorlates- tű, mitikussá emelt emberlényeivel egyben jelzi a látogatók számára a hatvanas és a hetvenes évek közötti stílusbeli és ikonográfiái átmenet lényeges pontjait is. A középső és a késői korszak megértéséhez, a képek befogadásának elősegítéséhez kínált másik vezérfonal Tóth Menyhért rendkívül egyéni világlátásának a feltárása lesz egyes képek s a hozzá tartozó, már említett szöveges utalások segítségével. Tóth Menyhértet a természettel való igen aktív, erőteljes, álmokban és mesékben gazdag együttélés jellemezte. Egy kiveszőiéiben lévő emberi világlátást képviselt, melyben az emberlény és a természetanya még együvé tartozott, és olyasfajtaképpen beszélgettek egymással, mint ahogy tette ezt Mikszáth Kálmán „tűzhelyalapító tót atyánkfia", Lapaj, a híres dudás. „A mestert, ki Lapajt a tökély fokára vitte a dudában, nem kellene messze keresnie Petrusnak, mindenütt jelenvaló az. Csak beszélni kell tudni vele és tudni hallgatni rá. Nem mindenre a természet, az anyaföld tanít-e minket? (...) A föld gondolkozik is. Gondolatai a virágok. (...) És ha gondolkozik, ha szíve van, érezni is kell tudnia, bánatának, örömének lennie. (...) ...a virágok, fák, füvek is mind éreznek, mind gondolkoznak, s mindnyáját összekapcsolva tartja a szeretet nagy eszméje."23 Ez a minden élőlény felé áradó szeretet jellemzi az 1930 körüli kezdetektől kezdve a teljes életművet is. Ennek megfelelően válnak az új kiállítás kulminációs pontjaivá az olyan művek, mint a korai korszak nagyméretű, 1943 körüli Korpusza is, melyen az út menti kereszt Krisztusa kifeszített állatbőrré változik át egy szürrealista, minden élőlényt egyenrangúvá oldó látomásban; a középső alkotói periódusában az 1962-es Macskalány által képviselt szervesen egybeforrott ember-állataiban; vagy az utolsó korszakban festett 1972-es Gea, amikor a fehér színt e mindent megértő és átölelő szeretet szimbólumának tekintette. A műfajok egy életművön belüli átjárhatóságának lehetőségével gyakran éltek a legjelentősebb XX. századi alkotók. Tóth Menyhért mindamellett csak kisebb kirándulást tett a szobrászat terén. Ennek ellenére jelentős műveket alkotott (pl. Afrika, 1963), így annak bemutatásáról sem mondhatunk le, kihasználva a rendezésnél azt, hogy szobrai szorosan kapcsolódnak festészetéhez és igen gazdag rajzművészetéhez is. A hetvenes évekről szólva Andrási Gábor azt írta, hogy „Tóth Menyhért festészete a hivatalos művészet és az avantgárd küzdelmében lassan átformálódó elitművészeti élet perifériájára szorult"24. Ez sajnos még a jelenünkre is jól érvényesíthető kijelentés, csak éppen az itt emlegetett hivatalos művészet és az avantgárd fogalma mostanra már kellően összezavarodott ahhoz, hogy ilyen módon csoportokba tudnánk sorolni kortárs alkotóinkat. „Mert olyan magányos volt"25 emlékezett vissza a főiskolai diák Tóth Menyhértre László Gyula, s ez a lényeg, ez az életmű sorsa is, a magányosság mindig, újra meg újra gyanút vált ki, és gúnyos értetlenséget szül... 118
