Forrás, 2004 (36. évfolyam, 1-12. szám)
2004 / 11. szám - Orosz László: „Közelebb az éghez” (Jókai és Katona)
Néhány mondatban a Bánk bán szereplőinek kitűnő jellemzését adta itt Jókai, a hibáztatott színészi megjelenítés mögött mindenütt megmutatkozik, vagy legalábbis fölsejlik, milyennek látta ő ezeknek az alakoknak a hiteles képét. Fried István 1991-i kecskeméti előadásában az előbb idézett Jókai-szöveggel azt érzékeltette, hogy a Bánk bánt azért lehetett így játszani, mert Katona nem tudott teljesen kilépni a korában szokásos szereptípusok köréből.7 Ez bizonyára így igaz, minket azonban ezúttal az érdekel, honnan vehette Jókai azt, amit Biróczy szájába adott. Fried úgy véli, hogy „legszűkebb családjában élt az 1810-es évek színházi-színészi hagyománya" apósa, Benke József révén, s „még az 1830-as évek színjátszása sem volt mentes a Jókai leírta elemektől", ezekről pedig a feleségétől is hallhatott.8 A megírás évtizedébe visszavetített elképzelt előadás szereplőinek jellemzéséhez azonban felhasználhatta Jókai az 1858. márciusi felújítástól regénye megírásáig látott Bánk bán-előadásokon szerzett tapasztalatait is. A korabeli színikritikák rendre elégedetlenek voltak a színészekkel. Az előadás „nem volt méltó a remekműhözt" - írta a Hölgyfittár a felújításról, az azt követő előadások szereplői ellen is sok a kifogás, többnyire csak Jókainét dicsérik, az őt 1859 közepétől 1861 tavaszáig Gertrudis szerepében felváltó Szatmárinéról azonban megállapítják, hogy a IV. felvonás tragikus jelenetében komikai hatást keltett. A kiegyezés előtti előadások sikertelenségéért erősen meghúzott szövegüket is felelőssé lehetetett tenni, az 1867 utániakból azonban már nem törölt a cenzor. A Pesti Napló kritikusa szerint a színészek „a művész önérzetes pietásával" játszottak, ezt a pietást, ezt a kegyeletet azonban hamis pátosszal és éneklő hanghordozással juttatták érvényre. Jókai lapja, A Hon az Eppur si mouve közlése előtti utolsó nemzeti színházi Bánk bán-előadásról többek közt ezt írta: „Bánk bán igen jeles mű a papíron, de annál unalmasabbá teszik most a színpadon. Legfőbb szerepei gyöngén vannak képviselve." Bánk és Petur, Gertrud és Melinda alakítójával elégedetlen a kritikus. Egy 1871 -i előadásról ugyancsak A Hon azt írta, hogy a II. felvonásban Bánk és Petur versenyt kiabáltak.8 Aligha lehetne személy szerint azonosítani a Biróczy „jóslatában" meg az azt beteljesítő elképzelt előadáson szereplő színészeket a korabeliekkel: a magyar színjátszás sokáig élő típusai voltak. Az azonban, amit az elképzelt előadás közönségéről olvashatunk A rundellában című fejezetben, sok vonásában illik az 1839-i pesti bemutatóéra. A Melindát játszó Lendvayné Hivatal Anikó évtizedek múlva így emlékezett: „Az első felvonás nem tett semmi hatást. Halálos csend követte a függöny legördülését.j...] Mikor azután Szentpétery elmondta Petur bán hazafias kifakadásait, egy kis mozgás támadt. Az talált, és a karzat meg is éljenezte. De a földszinten nem talált visszhangra ez a cenzúrától különben is megnyirbált beszéd, fáztak a szokatlanul erős hangja miatt. Az igazi hatás akkor mutatkozott, mikor Bartha panaszolta el Tiborc keservét, mert ő volt akkor a pesti közönség kedvence. Én is megtettem a magamét, Laborfalvy Róza gyönyörűen szavalt, és a többit megtették a szép magyar kosztümök, melyek mégis itt-ott idegenszerűeknek és barbároknak tetszettek - különösen a páholyok közönsége előtt. Egészben véve olyan volt a hatás, hogy gratuláltunk Egressynek, mivel 'ép bőrrel menekült', de kívüle alig volt közöttünk, aki azt merte volna remélni, hogy a Bánk bán tartja magát. S valahogy nekünk adott igazat a jövő, mert beletelt hat esztendő, míg Egressy, az ő művészi konokságában, melynek forrása azonban az igazi belátás volt, újból elő mert hozakodni az ő nagy költőjével.''10 Hozzátehetjük ehhez a páholyok közönségének megrettenéseként, amit Széchenyi írt a naplójába: „Felfoghatatlan, hogy a kormány hogy engedhet ilyen eszte- lenséget játszani. - Rossz, veszedelmes tendencia." Jókai regényében ezt olvassuk Jenőy drámájának előadásáról: „A mestermű hatása a közönségre nagyon kétséges volt. Tapsoltak eleget egyes költői helyeknél; de az egyetemes, megragadó hatás, melyet Kálmán maga várt tőle, elmaradt; [...] A karzatok 93
