Forrás, 2004 (36. évfolyam, 1-12. szám)

2004 / 11. szám - Czakó Gábor: A víz

Mert felocsúdni nyitotta szemünket a Nagy Szent Úr, Messzire kell hagynunk a rajongó, hó' szeretést is, Elnyugodott elmével időzni jó tanításnál,

Hűn törekedni a nirvánára a tengeren át.

S mondom az égi jegyűknek, az üdvös erényüknek, Néktek, akik szívből igyekeztek megszabadulni!

Hogyha kitartón művelitek mindnyájan erénytek, Tűnik a réme halálnak-megszületésnek azért.

Bármi világ ami létezik, egy se öröklétű,

Bármi a támasz, nincs olyan egy se, mely igazán az, Csak sivatagban városi tornyok lég tüköréből - Lám, rohan arra a balga, s porba vesz ejti magát!

Mind e világi javak, hatalom, befolyás, hírnév Bár az erényben gyenge szemében jó öröm üdve - Pára csupán, mely négy hegyoromról felfele árad,

S egy pici szélfuvalomban foszlik, omol szanaszét.

Hosszú időt sose él buja, romladozó hústest,

Eljön a vég és ő vele pusztul. Hisz kikeletkor Réti virágok, zsenge levélkék zöldje kisarjad - Ámde maradhat-e hamvas hosszan e zöld üdeség?

Mesteri míves amint kifaragta a hústestet,

Úgy a hamis, rút démoni kényúr vájta e lakhelyt, Mély üreg odvát, melybe a fénylelket belezárta,

Rája vetette a hálót, s ő maga is belebújt.

Gúzsba kötötte az éhes, a szörnyű kegyetlen tűz, Lényeket irt jaj! - gyilkol az ember egyre csak egyre! Nap nap után csak test az ebédje, test vacsorája,

S nem szabadul, hisz a sorsa újra halál-születés.

Mindama bő javadalmak, a kincsek amit halmoz, Melyek a rossz tett és a hazug szó végszüleményi, Majd az utolsó nap amidőn jő, hátramaradnak, így köti újra meg újra gúzsba a fényi valót.

Tépjetek el buja, ösztöni vágyakat elsőként!

Hisz valamennyi jaj-keserűség tengere mindaz;

Mely a jövőben majd a nyomornak lesz okozója,

Most pedig itt, a jelenben buddha-valókon a fék.

75