Forrás, 2004 (36. évfolyam, 1-12. szám)

2004 / 11. szám - Czakó Gábor: A víz

Más mesékben a Világfa gyökereinél, lényegében az alvilágban fakad az élőhaló víz. Mert az élet és a halál szorosan egybetartozik. Mintha tükörképek volnának.

*

Jézus Jákob tótjánál találkozott a rosszéletű szamaritánus asszonnyal, akinek először nyilatkoztatta ki, hogy ő a Megváltó (Ján 4; 13-15.): „Én vagyok az, aki veled beszélek." Hosszadalmas volna belemerülni, hogy miért éppen a zsidóságból kiközösített, öt férjet elnyűtt nőszemély a kiválasztott. Tárgyunkhoz most a kút tartozik, melyet „Jákob atyánk adott - mondja az asszony; melyből ő maga is ivott, meg fiai és állatai is." Jákob másik neve Izrael, az ő fiaitól származik a zsidók tizenkét törzse. Tehát ő maga is forrás, és tótja - Jézus idejében - már másfél ezer évnél régebb óta szolgálta vízzel a népet. Jézus iszik ebből a vízből, az asszony korsójából: „Mindaz, aki ebből a vízből iszik, ismét megszomjazik. - Azután az általa kínált vízről beszél: - De aki abból a vízből iszik, melyet én adok, nem szomjazik meg soha többé. Az a víz, melyet én adok, örök életre szökellő vízforrás lesz benne." Az asszony ezt nem érti, mert így válaszol: „Uram, add nekem ezt a vizet, hogy ne kelljen idejárnom meríteni." Talán ezért választotta a szamaritánus asszonyt: ugyanolyan nehéz fölfogású és haszonleső, mint mi.

*

Milyen különös, hogy a tengervíz és testünk sótartalma egyezik. Gondolkodtunk-e azon, hogy ásott tótjaink vize, csekély kivételtől eltekintve, mérgezett? Sőt, itt-ott a mélyebb rétegekből érkező is. Ki mérgezte meg a vizeket és miért? Kérdezhetjük úgy is, hogy ki és miért fordította meg a művelés, az áldozat irányát, hogy az áldásból átok legyen?

Nem furcsa, hogy elszoktunk a természetes víztől? Méregdrága cukrozott löttyökké alakítva vesszük magunkhoz, amik nem oltják, hanem keltik a szomjat.

Hogyan állunk az örök életre szökő vízzel, ami után nem szomjazunk meg soha többé?

(162. Beavatás)

63