Forrás, 2004 (36. évfolyam, 1-12. szám)

2004 / 1. szám - 100 ÉVE SZÜLETETT TÓTH MENYHÉRT - Borzák Tibor: Zöld lábú lovak

esik." Menyus bácsi alkalmasint elhívta magához a zenésztársait, hogy megmutassa a festményeit. Dobosunk, néhai Sörfőző Mihály viccesen kérdezgette: „Pajtiké, ez micsoda?" Nem értettünk mi a festészethez, de Menyus bácsi türelmesen magyarázott. Azt is megígérte, megfesti a zenekart, ahogy lovas kocsival viszik a faluban. Sok skiccet csinált, ám a festményből nem lett semmi. Menyus bácsi nem volt mulatós kedvű ember, inkább másokat szeretett mulattatni. Úgy beleélte magát a nótákba, hogy még a széken, az asztalon is verte a taktust, sőt a falábával dobolta hozzá a ritmust. Rossz lába miatt hosszabb gyaloglásra nem tudott vállalkozni, így amikor a lakodalmas menetet kísérte a zenekar, ő nem tartott velünk.

Szerette Pajtikónak hívni az embereket. „Ide figyelj, Pajtikó...", „Kérlek, kérlek...", „Na, gyere, Pajtikó..." Egyik legjobb barátjával, Gosztonyi Menyhért tanítóval elindultak sétálni, és úgy belefeledkeztek a beszélgetésbe, hogy egyszer csak azt vették észre, majdnem elértek Hajósra. Máskor is megtörtént hasonló eset, akkor meg Kalocsán lyukadtak ki. Velünk, a zenekar tagjaival szintén eldiskurált. Mindenféle dolog szóba került, hajnal felé pedig viccelődtünk egymással, nehogy elaludjunk. Menyus bácsi sose panaszkodott, pedig megtehette volna. Elfogadta a sorstól azt, amit rámért. Nem járt a fellegekben, nem volt nagyigényű, igazából a pénz sem nagyon érdekelte. Otthon megtermett a gyümölcs, azt megaszalta, az ételre így nem sok gondot kellett fordítania. Fiatalabb korában szobafestői munkából szerzett némi jövedelmet, de azt is festékre költötte. Az volt a baja, hogy kilógott a sorból, ezért nem tisztelték a faluban. Hányszor, de hányszor megbántották, de ő senkinek nem vágott vissza. A lakodalmakban is mindenkihez közvetlen volt, s miután jól beszélt tótul, az idősebbekkel is tudott beszélgetni. Kedvelte a keringőt, amikor erre került sor, mondtuk neki: „Menyukó, most te következel, húzzál egy sorozatot". Hogy ivott-e? Nem. Egy-egy lagziban talán ha két deci bort lehetett beléerőltetni. A többiek viszont megitták a magukét, Menyus bácsi jót derült rajtuk.

Petrecz József villanyszerelőként az ország több templomában dolgozott. Rokonságában is volt tehetséges népművész, Kollár János fafaragó. Most kezd rádöbbenni, milyen értékes emberek vették körül.

Átjött hozzánk Menyus bácsi, és megkérdezte a nejemtől, az Olgától, hogy lerajzolhatja-e. Senkinek nem volt ellene kifogása. Elővette a papírt, a ceruzát, odabiggyesztett egy pontot és húzott egy vonalat. „A többit majd én elintézem, képzeld el, ez vagy te" - mondta a feleségemnek. Hát, mi igen nevetségesnek tartottuk. S hogy odahaza mi történt a vázlattal, azt nem tudjuk, később sem firtattuk. Nem értünk rá ezzel foglalkozni. Az itt lakók szegények voltak, nem véletlenül hívták ezt a részt „szegénytelepnek". Annak idején az uradalom birtokát parcellázták fel, a jelentkezőknek keskeny telkek jutottak, mindenki kölcsönből építkezett. Amikor javultak a körülmények, lassacskán a házakat is bővítgettük. A Rákóczi-soron legtöbben paraszti munkából éltek. Menyus bácsi szülei is jártak napszámba, és ő sem hagyta ki a pénzkereseti lehetőségeket. Bennünket sem az foglalkoztatott, hogy a szomszédunk milyen nagy művész, hanem a mindennapi megélhetés. Később aztán megtapasztaltuk, máshol milyen nagy becsben tartják a képeit. Egy időben családi problémák miatt sokat jártunk a szegedi klinikára. Amikor be- mondtuk a címünket, a professzorok felkapták a fejüket és megjegyezték: büszkék lehetünk rá, hogy Miskén, a Tóth Menyhért-soron lakunk. Kérték, vigyünk festményt, jól megfizetik, de nekünk egyetlen egy darab sincsen. Pedig hozzájuthattunk volna Menyus bácsi rajzaihoz vagy festményeihez, egyszerű emberként azonban fel sem fogtuk, menynyire értékesek. Amikor feleségével Pestre költözött, nyalábszámra hordtuk le a padlásról a műveit. Kínálgatták, vigyünk egyet-kettőt emlékbe, de se nekünk, se a szomszé110