Forrás, 2004 (36. évfolyam, 1-12. szám)

2004 / 11. szám - Határ Győző: Morbus sacer

majárás közben, s míg ő merev részegen aludt, megpróbálkoztam a lehetetlennel: sorra jártam a kocsmákat és üres kézzel tértem haza], A kézirat regényalakjai csak bennem élnek, kísértetformán rám terhelte őket az irodalom katasztere; csak a címe maradt: A GAZDÁTLAN KIÁLTÁS.)

még sohasem láttam, de tudom. Hogy ezt a mi porszem-forma Földünket egy irdatlan óriás Dzsinn tartja az ujja begyén. Ahogy nézi-nézdegéli - fújtat; s ezek a fújtatások apróra szakadva kiáltások formájában szóródnak és ereszkednek rá a Földre. Minden éppen megszületni készülő csecsemő nyelve gyökére egy-egy ilyen Gazdátlan Kiáltás: legott ráül-rátelepszik, rajta marad a nyelvgyök érzőmozgató idegén, beivódik - és én is kaptam egy ilyen Gazdátlan Kiáltást, amelynek azóta a gazdája vagyok

a szájam tajtékja, a nyál, akinek folyása voltam: nem értettem, de kiáltottam

nyolcvan évig eltartott, amíg fokról fokra felhasadt előttem, felsejlett értelme; megértettem és most már úgy kiáltom

hogyan lehet ezt „nem érteni": immár fel nem foghatom. Pedig eleinte, szavak helyett csak annyi volt, a szava-híja oá-oá: amilyen a csecsemősírás. A sírás csakhamar szógyökökre, tövekre-ragokra, igékre szakadt, elkapta a fogal- mazókája gyeplőszárát, majd nekiiramodott és a szülemlő-szökellő-iramló belső minimonológ ki-kisikló siklókígyó hátán lovagolva az elejére rúgtatott. Csapkodott-formálódott, kiábrázolódott a gondolat: jószerével az, amelyet a csöppségbe belehüvelyezett amaz irdatlan-jókedvű Óriás, a Dzsinn, aki porszem-forma Földünket az ujja begyén tartja. Nézi-nézdegéli de hallgatja is? Hallja-e, amit a Kiáltásból visszakap? S ha csak a füle cseng, a fülcsengésben? vajon rálát-e a cirpelőre, akit elkapott újra a sírás-rívás, az oá-oá, amivel életútjának nekiindult? Felfigyel-e a rühatkánál kisebb zöngicsélőre, ahol ujjbegye Földünket ringatja, vajon kihallja-e - kihallja-e vajon utolsó üzenetét?

„Bárcsak lefújná Nagyszentfelséged, Nagyúr - bárcsak levernéd ujjhegyedről ezt a mi Földünket és penderítenél helyébe, ujjhegyedre az Összes Lehetséges Világok közül egy másik porszemet, ami annyival rosszabb, hogy benne gyönyörű mesterségünk kegyetlenségei míveléséről mit sem tudva, akármi másnak, osztrigaárusnak, teknőfaragónak, szíjjártónak-bognárnak lenni tartozom, de annyival jobb, hogy annak a Világnak a legnaposabb szálájában, méz-szín pádimentomán, Édesanyám megérje a kilencvenet!

mert ez a világ, amiben nem érhette meg, bennem már összeomlott - ahogy a magam paraszti rigmusaiban ezt a világomlást8 megüzentem Neked a cirpelő rühatkák nyelvén:"

8 L. »Gyertyák« - 542. old., Hajszálhíd. Aurora Könyvek, München 1970. (Vagy: A karkasszban, pp. 428. (Littera Nova 2000)

12