Forrás, 2004 (36. évfolyam, 1-12. szám)
2004 / 10. szám - Kántor Lajos: Reményik, Németh László – és a kézilámpás
Kantor Lajos Reményik, Németh László - és a kézilámpás Egy fiatal és lelkes újvidéki újságíró 1968-ban interjút készített Németh Lászlóval, a Híd számára. Az egész írói és gondolkodói pályát összefoglaló beszélgetésben, illetve írott szövegben szükségszerűen szó kerül a nemzeti értékek és a nagyvilág viszonyáról; Németh László idézi, egyetértőleg, Móricz Zsigmondot: „a nagy irodalom mindig nemzeti irodalom". Kicsit részletezőbben, újabb kori vitákra is utalva, így folytatja: „Amire te gondolsz, tán az (s erről csakugyan többször is beszéltem), hogy a magyar író, népe elár- vultságát s elárultságát látva, nem szorosan irodalmi feladatokat is vállalt: az irodalom lett a kézilámpás, amellyel a magyarság kanyargós, szakadékokkal szegett útját bevilágítani próbálta. Ezt ma sokan, Újvidéken is, hibának tekintik; ahogy egyiktek mondta; magyarságuk volt a botlasztó kő íróink útjában. Én nem hiszem, hogy így van. A magyar irodalom e gond vállalásával (melyet különben sem lehetett nem vállalni) többet nyert, mint amennyit veszített."1 Egy évvel később, az életműsorozat elindítása alkalmából a kiváló szerkesztő és kritikus-irodalomtörténész, Domokos Mátyás szólaltatta meg Németh Lászlót. Az író-vállalkozás címet kapott interjúban az ünnepelt szerző a sorskérdésekről, az új fenyegetettségről így nyilatkozik: „Hogy ma mi a veszély neve? Én azt mondanám: kohézióbomlás, a népet összetartó kötőanyag lazulása. Ennek egyik szomorú tünete a közösségi magyar irodalom háttérbe nyomása, szorulása."2 Jó négy évtizeddel korábban a pályakezdő kritikus tanulmányt írt az új erdélyi irodalomról (eredeti címe a Társadalomtudomány 1926-os évfolyamában, az 5. számban: Erdély lelke a legújabb irodalomban3) - és az elárvultság, a veszély, a katasztrófa s az irodalmi mű közötti kapcsolat már itt is hangsúlyosan megjelenik. A veszély azonban Németh László olvasatában a dilettantizmus eluralkodását is jelentheti, nem csupán a magyarság történelmi fenyegetettségét. Három nevet „szelektál ki" a korabeli erdélyi magyar lírából, akikkel érdemesnek tartja bővebben foglalkozni: a Reményik Sándorét, Aprily Lajosét és Tompa Lászlóét. Közös bemutatásuk - amit aztán Tompa ki- és megemelésével zár - eléggé kétes dicséretet hordoz: „Az élettel fölszámolt emberek, akikből az »elvégeztetett« epilógusaként ered a vers. Nem játsszák elénk az élet hagyományos felvonásait, állnak, mint az örökkévaló dolgok s a szó, amit mondanak, ugyanaz. Unalmasak, mint három mérföldkő, amely mégis egy nép szíve felé jelöl izgató utat." És ez a hangütés folytatódik a Reményik líráját értékelő bekezdésben. Kétely és elismerés között ingadoznak Németh László mondatai. Például így: „Régi lefojtott, ki tudja, milyen gátlások visszanyomta hévvel veti magát a kínálkozó daltárgyra: Erdély tragédiájára." Vagy: „A Petőfire emlékeztető, de sokkal egyszínűbb jambus, amely mintha csak gondolatok világos s mégis művészi kiverselésére szerénykedett volna ily egyszerűvé, új tárgyakra fordul, nem befelé, az élet velőtrázó igazságai felé, csak közeire, a percről percre verset kínáló környezetre. Versek szakadatlan zuhatagában állunk. Nem az életet tékozló versek, inkább az élet helyett valók." És miután megnevezi a konzervatív világszemléletet s a beteg pesszi57
