Forrás, 2004 (36. évfolyam, 1-12. szám)
2004 / 10. szám - Cseke Péter: Kisebbségi életmodell teremtője
című folyóirat anyagát sem. Itt csak egyéni benyomások, illetve az Erdélyi Fiatalok keretében felmerült-kialakult vélekedések alapján beszélhetek. Amely benyomások, vélekedések lehetnek nagyon szubjektivek is, tévesek is, korrigálhatók vagy éppen cáfolhatók is. Hogy mégis megkockáztatom ezekről nyilvánosan szólni, teszem azért, mert valójában a bennük feltűnő negatívumokban is a kor légkörének jellemző megmutatói. Hadd kezdjem annak tisztázásával: volt-e egyáltalán az erdélyi magyar kisebbségnek közvéleménye, amely minden komoly kérdésben egységesen reagál, egységesen ítél, a kisebbségi társadalom magasabb szempontjai szerint nyilatkozik meg, és befolyásolja a gondolkozást, a cselekvést? Ha egy jövőbeni kutató ebben a tekintetben végezne vizsgálatokat, ámulva látná, hogy mennyire nem volt nekünk ilyen közvéleményünk, hogy mennyire szétzilált, dezorientált volt ebben a tekintetben minden. Osztályérdekek, klikkérdekek, tudatlanság, nemtörődömség, népidegen, sőt nemzetidegen eszmék és célok, zugsajtó és destruktív eszmék, szubverzív ártok tagolták-kuszálták szét a közgondolkodást, s tették egészen lehetetlenné egy egységes, erős, elámíthatatlan ösztönű közösségi, a közösség érdekeiért mindig akcióra kész közvélemény kialakulását. Lehet fogyatékosság vagy éppen mulasztás részemről, de soha, sehol, semmilyen körben, társaságban nem hallottam arról, hogy szó esett volna László Dezső eszméiről, hogy tárgyalták, véleményezték, értékelték vagy támadták volna ezeket. Ami a közélet irányítóit illeti: minthogy politikai érdekű és közösségi fontosságú kérdésekről volt szó, itt elsősorban a magyarság hivatalos képviseleti szervének, az Országos Magyar Pártnak lett volna elsőrendű kötelessége és közérdekű feladata, hogy figyelemre méltassa László Dezső vizsgálódásainak eredményeit. Elvárható lett volna, hogy az Országos Magyar Párt teljes mértékben magáévá tegye ezeket az eszméket, s biztosítsa, hogy az írásaiban megmutatott látást és gondolatokat valóban egységes, tudományos szintű és értékű rendszerré munkálja ki. Én csak arról számolhatok be, hogy sajnos semmi sem történt ennek érdekében. De nem történt a Pártnak úgynevezett „belső ellenzéke" részéről sem (amelyről akkoriban nem sok hallatszott, de amelyről újabban elég sokat írtak mint a „fiatalok" tömörüléséről). Keressük az okokat? Az idős, maradi vezetőség képtelen volt a dolgok és viszonyok és helyzetek felfogására és megértésére; e részről sohasem tapasztaltunk közeledést, csak elzárkózást. A fiataloknak esetleg talán „derogált", hogy a „rivális" Erdélyi Fiataloktól vegyenek át eszméket, gondolatokat. És nekünk nagy bűnünk volt, hogy nem szűk pártpolitikát, hanem általános, mindenek felett való néppolitikát hirdettünk és szolgáltunk - kitartóan és megingathatatlanul. Ha végignézzük azokat a közleményeket, amelyek a lapnak Hogyan fogadták az Erdélyi Fiatalokat? című rovatában szerepelnek, az tűnik ki, hogy a mozgalom s a hirdetett eszmék általában kedvező, megértő fogadtatásra, értékelésre találtak. Ám ezekből még nem derül ki, hogy a közvélemény mit és mennyit értett meg, s főképpen mit és hogyan értelmezett és tett magáévá. Voltak aztán közírók, elsősorban Szentimrei Jenő, Spectator (dr. Krenner Miklós) és még páran, akik több esetben adták tanújelét annak, hogy értékelik az Erdélyi Fiatalok megmozdulását, egyetértenek célkitűzéseivel, helyeslik a munkáját. De ezek nem mélyültek el a részletes ismertetésekben. (Sajnos, az idevágó bibliográfia nincs összeállítva, így nem tudjuk bizonyosan, hogy a publicisztikai irodalomban található anyag mennyire széles körű és részletekbe menő.) Egy azonban bizonyos: a közélet akkori irányítói közönyösek voltak ezzel a munkássággal szemben. Valahogy amolyan „zöld" akamokságnak, feltűnési viszketegségtől mozgatott csoport okvetetlenkedésének tekintették. Ennél fogva inkább ellenségesen tartózkodtak vele szemben, de a gáncsos- kodástól sem riadtak vissza. Ez volt a légkör. 1983-1986 55
