Forrás, 2004 (36. évfolyam, 1-12. szám)

2004 / 1. szám - 100 ÉVE SZÜLETETT TÓTH MENYHÉRT - Bánszky Pál: Az ábrázolás határai (A tér és kompozíció Tóth Menyhért festészetében)

(Módom volt megfigyelni ennek a festménynek a készítése közben Tóth Menyhért fej- lesztéses technikáját. Ezen a képen - a festésnek egy közbülső fázisában - egy napkorong is látható volt, rajta házzal és madárfészekkel, s ezek a formák a fejlesztés során egy- szercsak beleolvadtak a tüzesen fénylő Napba.) Mint már utaltam rá, művészetében már korábban is megfigyelhettük a perspektivi­kus ábrázolás fokozatos kiiktatását, a dolgoknak a síkban történő kiterítését. „Fehér kor­szakában" az eddig említettek mellett valami plusz sajátosság is megfigyelhető. Egyrészt az adott forma egyre gyakrabban kitölti az egész teret (pl. Korsós nő, Állat, Ló, Veszély, Me­nekülés Egyiptomba /Tóth Menyhért, Bp. 1978. XV. kép/, Ősanya, Gond, Táncolók). Másrészt jellemzően a hatvanas évektől kezdve a kép jobb felső sarkában gyakran áb­rázol egy égitestet, amely nyit a kozmikus végtelen felé, s ezáltal szinte szétfeszíti a ha­tároló „keretet", amely a formára ránehezedve határt szab a további kiterjedésnek, és ho­rizontja az égboltig tágul, olyan világ tárul fel előttünk, amely saját kozmikus térrel és idővel, az emberi minőséget hordozó értékrenddel rendelkezik. Ilyen képek pl. a Leány kendővel, a Jó pásztor stb. Az elemzés szempontjából is megkülönböztetett figyelmet érdemel az 1973-ban ké­szült Gea. A képet feltételezhetően mindenki jól ismeri: egy hatalmas emberi alak lábait maga alá húzva ül a földön. Az alsó testrész hangsúlyos tömegű, a felső test viszont le­beg, s formailag igazán nem is lehatárolt. Egyik keze a földet érinti, a másik fölfelé mu­tat. A képből a háttérnek még a látszatát is száműzi a művész. Kizárólag az emberi for­mával fejezi ki a gondolatot, egyetlen motívumban az egészet. A Földanya statikusan ta­pad a földhöz, jeléül annak, hogy onnan származik. Egyszersmind kapcsolódik a végte­lenhez is, amelyet a lebegő felsőtest mellett legkonkrétabban az égitestnek is beillő „fej" érzékeltet. Itt a színkultúrája is eljut a végső szintézisig. A kép alsó rétegeiben a „drasz­tikusabb" színekkel (pirossal, barnával, kékkel) alapozott, s ezt fátyolként borítja be a fe­hér szín, ezáltal uralkodóvá téve a fehér gazdag színskáláját. A felületen áttetsző színek oldottak, és mégis különleges plaszticitást adnak a formának. Ezért jelenik meg előttünk a Földanya úgy, mint egy márványba faragott szobor. Ha tehát nyomon követjük Tóth Menyhért tereinek és kompozícióinak a világát, s nem csupán a szerkezeti vázat vesszük észre, hanem mindazt, amit művészete magába foglal, akkor azt kell megállapítsuk, hogy terei - különösen a „fehér korszakában" - kü­lön univerzumot alkotnak, s a síkban megjelenő alakjai köré a térillúzió helyett kozmi­kus tér létesül. Úgy tetszik, a formák körül meghagyott minimális tér egyszerre jelent egyfajta zárt­ságot és nyitást a végtelen felé. A formák a kerekded rögöktől a tágabb, legömbölyített formákig egymás körvonalaihoz idomulnak, összekapcsolódnak és elvegyülnek egy­mással. A roppant távolságok látszatát teremtik meg, határtalanná tágítva a jelenetek színterét, új és új viszonyokat hozva létre forma és tér között, vég nélkül, egyre hátrább tolva a látás korlátáit, és túllépve a mindenség horizontján. A megfelelések és színrö­gös érintkezések logikus szabályosságától afelé a hullámzó folytonosság felé tartanak, amelyben felismerhetetlenné válik a részek kölcsönviszonya, és eltűnik a kezdet és a vég megkülönböztetése. Tóth Menyhért művészetének, kompozícióinak és térszemléletének alakulása fontos bizonysága annak, hogy élő kapcsolatba tudott kerülni a világ képzőművészete megha­tározó szemléleti áramlataival, és alkotásai így egyszerre válhattak a magyar és egyete­mes művészet szerves részévé. 97

Next

/
Oldalképek
Tartalom