Forrás, 2004 (36. évfolyam, 1-12. szám)

2004 / 10. szám - Balla D. Károly: A hiány szerkezete

ragaszkodnak a részletekhez, amelyektől eredetüket kapják, s amelyekhez, mint a megif- jodás forrásához, mindig kénytelenek visszatérni...".

• A korábbi szövegváltozatban frappánsabban: „Úgy érezte magát, mintha zsebében szakítólevéllel készülne minden randevúra."

Cselekmény vagy állókép (39)

I ••• a szó hagyományos értelmében nincs szüzséje, meséje, nincs kronologikus sorrendbe állítható eseménysora, nincsenek a szó szokványos jelentésében vett történései. Az epizódok inkább állóképszerűek: mozgás helyett helyzeteket találunk, cselekvés helyett cselekvési szándékot, történetmondás helyett monológokat. Ha nagy-nagy ritkán meg is mozdul valami, akkor egy parányi mozzanatra megállapítások, értékelések, emlékek, elképzelések, következtetések egész sora épül rá, szinte úgy tűnik, hogy a kis történés csupán ürügyül szolgál a „felépítmény" létrehozásához. Ám az emeletek stabilaknak tűnnek: hiába rántanánk ki a cselekményt, a rá telepített toronyház megáll egymagában, megtartja önnön logikája, szerkesztettsége. Ezzel szemben a cselekvő mozzanat önmagában sovány banalitásnak tűnik.

Ä regény meséjének, sztorijának a megragadása nehézségbe ütközik azáltal is, hogy a szerző bámulatos szaporasággal váltogatja az idősíkokat és a helyszíneket. Nemcsak a részeknek vagy fejezeteknek, hanem gyakran még az egyes bekezdéseknek - ad absurdum: mondatnak - sem egységes az ideje, a helye. így aztán nemritkán - a regény meséjének rekonstruálásakor - problémát okoz egy-egy esemény besorolása az időrendbe. Legtöbbször csak bizonyos összefüggések, ok-okozati viszonyok felismerése valószínűsíti az elő- és utóidejűséget.

Tovább bonyolítja a helyzetet, hogy a szerző minduntalan kilép, kiles, kikacsint a regény idejéből. Es itt nemcsak a múltbéli események gyakori felidézésére, a rájuk történő utalásokra gondolunk, hanem arra is, hogy epizódok sorára a „szerzői jelenből" láthatunk rá, sőt, olykor egy ennél is távolabbi időből, amikor is valamely feltételezett, megjósolt jövőből kapunk üzeneteket.

I ••• a regény keretjátékáról. A mű legelején és legvégén ugyanazon a helyen és azonos szituációban találjuk Oresztészt: egy kiserdőben, hajladozó páfrányok és fel-felröp- penő denevérek közepette, amint forrás víztükréhez hajlik. Abban azonban nem lehetünk teljességgel bizonyosak - erre semmilyen utalást nem találunk -, hogy e két helyzet időben is egybeesik-e. (Főként, hogy a helyszín még kétszer megjelenik a regényben, habár módosult tartalommal.) Mégis valószínűsíthető, hogy e bizonyos kiserdőben Oresztész csak egyszer fordult meg, mégpedig Agamemnon sírjától jövet. Egyetlenegyszer hajlott a forráshoz is; az eltérések csupán a felbukó emlékképekben, illetve „jövő-hallucinációk- ban" mutatkoznak meg. Némi elemzői túlbuzgósággal akár azt is állíthatnánk: a regény egésze nem egyéb, mint a forrás víztükrébe néző Oresztész emlék- és fantáziaképeinek bizonyos elv szerint elrendezett gyűjteménye. Metaforikusabban: mindaz, ami a regényben megjelenik, a gazdagon árnyalt állókép: Oresztész víztükörben feltűnő arcmása mögül csillog elénk.

13