Forrás, 2004 (36. évfolyam, 1-12. szám)

2004 / 9. szám - A 70 ÉVES ILIA MIHÁLY KÖSZÖNTÉSE - Ménesi Gábor: Az „elszellentett idő” újraalkotása

Balázs Attila a „folyópróza" műfaji megnevezésével némi fogódzót ad olvasójának, ugyanakkor maga is jelzi ezzel könyve műfaji behatárolásának nehézségét, mondhatnánk: lehetetlenségét (egy helyen ráadásul „szabálytalan krónika"-ként említi művét). A szerző legutóbbi kötetét, a Ki tanyája ez a világ című népregény műfaját Reményi József Tamás találóan „(kollázs)regény"-nek nevezi. Ez a meghatározás nemcsak az említett műre, hanem A meztelen folyóra is érvényes, hiszen a szerző ezúttal is betétek, mozaikok, történetdarabkák, emlékképek, mesés-mitikus elemek egymás mellé helyezésével, a meditációk, az esszéisztikus és önéletrajzi írások, a fragmentumok és rövidprózai szövegek, illetve a különböző (anekdotikus, groteszk stb.) beszédmódok összekapcsolásával konstruálja meg kötetét. A kötet szövegrészei között elsősorban a szerző személye, valamint a múlt, az „el- szellentett idő" újraalkotására tett kísérlet teremti meg a kapcsolódást. Végső soron megállapíthatjuk, hogy Balázs Attila szövege (éppen a textus sokféle összetevője, alkotóeleme miatt) ellenáll a szövegrészek regénnyé történő összeolvasásának, így - jobb híján - a „(kollázs)regény" és a „folyópróza" műfaji megközelítések ezúttal is helytállónak bizonyulnak.

Balázs Attila köteteinek állandó kitüntetett jellemzője, hívószava az emlékezés, a felidézés, művei „legnagyobb hányada ténylegesen a múlt megidézésére épül" (Szentesi Zsolt, i. m.), legyen az a régmúlt vagy a közelmúlt. Nincs ez másként A meztelen folyó esetében sem. „Úgy vélem, főleg csak az emlékek világában létezünk, ott botorkálunk, bűzölünk és ízelünk, ezért nem vagyunk a szó szoros értelmében. De időnként éppen az emlékeink révén öltünk testet; eszünkbe jut, hogyan is nézne ki egy hús-vér, eleven ember, és akkor megpróbáljuk követni [...] ezt a régi, egyre távolabbról hívogató, mégis sosem múló emlékképet" - olvashatjuk. (48.) A szerző az emlékezés során a nosztalgikus felidézést állítja középpontba: „Rakosgatom a szabálytalan darabkákat, akárha pasziánszoznék resz- keteg. Mintha holmi rég elillant, elszelelt, csaknem elszellentett időt szeretnék valahogy visszahozni, s mintha én is ott szeretnék lenni benne megint, a régiek között, és mintha másképp kívánnám a dolgokat megtörténíteni." (146-147.)

Az emlékek sorozatát, áradását a háború kataklizmája, illetve az ezáltal bekövetkező összeomlás, az otthonvesztés szakítja meg és értelmezi át. Nem véletlenül választja el egymástól több kritikus is Balázs háború előtt és után írt műveit. Az előbbiek az értékek létezéséről tudósítanak, míg az utóbbiak a hiány, a már nem állapotát tükrözik. A megváltozott léthelyzet egy pillanatra még az írás, a történetek létjogosultságát is megkérdőjelezi: „Már nem szoktam tudni, miért és kinek írok - én. Kit érdekel? Egyáltalában. Engem se érdekel más baja (roppantul), elmúlt ez az ifjonti lelkesedés..." (12.) Amikor az elbeszélő felkeresi gyermek- és ifjúkora kedves helyszíneit, így a tengerparti kempinget is, mindenütt sivár, lepusztult környezettel találkozik: „Szellemváros fogadott. A szürke kőlapokból kirakott utakat ugyan még akkor nem borította be teljesen a gaz, mint az bekövetkezhetett később, de már felfutott a stilizált kandeláberekre, csapokra, zuhanyozókra és egyebekre." (142.) A háború, a bombázások következményeinek vízióját vetíti elénk a szerző egy gyermekkori álmának felidézésével: „Jó ég tudja, mi történt, de egy reggelre arra ébredtek az emberek, hogy a folyóban nincs víz, így olyan kép tárult a szemük elé, amelyhez foghatót sosem láttak. Mindenütt döglődő halak fetrengtek az iszapban ama eszméletlen limlom között, amelyet a folyó kleptomániás szarka módjára hordott össze időtlen idők óta." (17.) Összekapcsolódik tehát a történelem, a háború által fenyegetett ember sorstragédiája és az örök (vagy öröknek hitt) folyó kiszáradása, pusztulása. Erre utal Balázs is egyik interjújában, amikor így fogalmaz: „Amikor a NATO lebombázta a volt Jugoszlávia egy részét [...], és kiálltam az egyik maradék híd-darabkára, akkor nem az rendített meg, hogy a lebombázott hidak csonkjai kiállnak a vízből, nem a kicsavarodott rudak szürrealista szobrászata, hanem magának a folyónak a meztelen képe." (Non finito. Balázs Attilával beszélget Károlyi Csaba. Élet és Irodalom. 2001/31. 8.) A szerző tehát rögzíti, dokumentálja a háború tragikus következményeit, ugyanakkor megállapíthatjuk, hogy Balázs Attilánál elsősorban „nem a háború léthelyzetének megörökítése a cél [...], hanem a háború előtti világra való sóvárgó vágyakozás megfogalmazása". (Károlyi Csaba: Balázs Attila: Én már nem utazom Argentínába. Jelenkor, 1995/10. 912.) A tragédiák sorozata ellenére talán „van még a tenger. Ha valahogy nem is a régi. Sótlanabb. Kilopták azt is belőle. Mint az emberek szemét." (113.) (Kiem. tőlem - M. G.) így válik a folyókat magába fogadó, végtelennek tűnő tenger a múlt, az emlékek, ezáltal az értékek hordozójává. („Amikor még gyermek voltam én, őszintén hittem, nekem is van tengerem." [105.]) Ezen legendák „hálóba fogására különösen hajlamosak a vizek partján élő emberek. Kiváltképp a hazát váltottak." (20.)

Balázs Attila kiapadhatatlan kedvvel mesél a múltról, az illúzióvesztés előtti világról, amelynek részei folyók, tengerek, halászok, hajóskapitányok, szirének, cápák, sőt két nagy utazó, Odüsszeusz és Szindbád alakja is megelevenedik. A szerző ezeket a történeteket felnagyítja, mitikus méretűvé növeli. Folytatódik a korábbi opuszokban megkezdett családtörténet, felidéződik a kötet lapjain az elbe107