Forrás, 2004 (36. évfolyam, 1-12. szám)
2004 / 9. szám - A 70 ÉVES ILIA MIHÁLY KÖSZÖNTÉSE - Végel László: Meditáció Iliáról
Végei László Meditáció Iliáról í. Ilia Mihály elégedett embernek vallhatja magát. Jelentős szereplője és ihletője volt egy történetnek, amelynek valami módon mindannyian részesei voltunk. Az egypártrendszerben kezdte összefűzni az 1918-ban szétszakadt magyar irodalmat és kultúrát, jól tudván, hogy a század megtette a magáét, ezért a kéznek gyengédnek és figyelmesnek kellett lennie, hiszen nem állíttathatta vissza a régit, és nem tekinthette semmisnek az újat. Ami másoknak nemzeti szólam, az ő számára pedagógiai filigránizmus volt, újrafelfedezés, amelynek során fel kellett fedeznie valami régit, ami időközben alaposan megváltozott. Három évtizeden át mindig úgy láttam őt, mint az új egyetemes magyar irodalom napszámosát, aki az egység új vízióját a különbségek elismerése által fogalmazta meg. Ilia filigránizmusa 1989 után - a térség tektonikus politikai elmozdulásainak köszönve - egyszeriben nagyobb politikai formákat öltött. Ekkor nyílt meg ugyanis a lehetőség arra, hogy megvalósuljon az, aminek előfeltételeiért évtizedeken át, szinte egyszemélyes intézetként szívósan munkálkodott: hogy a magyar irodalom és a magyar kultúra újra a maga teljességében, egyetemességében rajzolódjék ki. A trianoni békeszerződés után soha még nem fogalmazódott meg ilyen áttekinthetően ez a teljesség, mint az elmúlt évtizedekben. Ez előrevetítette azt a lehetőséget, hogy létrejön a trianoni trauma nem csupán politikai, hanem szellemi, kulturális feldolgozása is. Bár mindenki készült rá, mégis váratlanul jött, úgyhogy a jelenlegi értelmezési stratégia még mindig tanácstalan abban, hogy miben ragadható meg az egyetemesség jellege és lényege. A megválaszolatlan kérdés ugyanis az, hogy a kirajzolódó egységben a részek, főként a periférián meghúzódó kisebbségi irodalmak, afféle függelékként szerepel- nek-e, vagy pedig egy közös, mozaikos jellegű értékrend részeseként azok is alkotórészei a közös értékrendnek. Még egyszerűbben: vajon a perifériák csak „tükrei" a központnak, vagy pedig a központ vállalkozik arra, hogy „tükrözze" a perifériákat, ami által valamiféle kölcsönös egymásra hatás jöhet létre. Hogyan lehetséges értelmezni a különbségeket, miben rejlenek a hasonlóságok? Ezekre még csak sommás válaszok születtek, amelyek nem képesek befolyásolni a mindennapi értékrendeket. A mai helyzet ellentmondásos: megszületett ugyan az egyetemes hálózatba, a nyelv hálózatába elhelyezhető egységes irodalmi élet, de még nem fogalmazódott meg az a plurális értékrend, amely ezt érzékelni tudja. A nyelv jóval előtte jár a filozófiának, a szociológiának, az értékelméletnek, az esztétikának, ami ugyan várható volt, de nem igazolható a szakadék további növekedése, mert ezzel elbizonytalanodnak az értelmezési technikák. Ha pedig ezek elbizonytalanodnak, akkor legtöbbször úgy viselkedünk, mintha nem történt volna semmi. 65
