Forrás, 2004 (36. évfolyam, 1-12. szám)
2004 / 9. szám - A 70 ÉVES ILIA MIHÁLY KÖSZÖNTÉSE - Tolnai Ottó: Mint ő Jeruzsálembe
tam így be, azért érzem magam ennyire érintettnek, szakértőnek, mivel magam is egy nagy szamár vagyok. Nagy szamár. Amihez csupán annyit kell még okvetlen hozzátenni, hogy: a szamár nem nagy szamár. Nagy szamár csak az ember, ergo: nagy szamár csak én vagyok... Először is, egy időben, amikor az év jó részét tanyánkon töltöttük: nekünk is volt szamarunk. Különben azon a sivatagot idéző, szikes pusztán nem volt túl sok szamár. Kivéve persze a juhászokat, meg azokat a parasztokat, akik szerettek szamárhúst darálni disznókolbászukba a tömérdek zsírt ellensúlyozandó. Ám ott, azon a sivatagot idéző, szikes pusztán találkoztam egy igazi szamaras emberrel. A szamaras ember. Nálunk is dolgozott olykor ezt-azt, persze inkább csak azért, hogy segíthessük. Az igazság ugyanis az, kicsit már lecsúszófélben volt, afféle tanyasi lumpen, gondoltam, egy-két év, és afféle szamaras szent ember lesz belőle. A szamaras szent ember. Ugyanis a szamara, egy szép fehér szamár, mindenhová ment vele, kísérte mint az árnyéka, teljesen összenőttek. Ám a szamaras emberből, akit - akiket nagyon megkedveltem, megszerettem (nem választottam szét őket, nem is lehetett), nem szent ember lett, hanem: gyilkos. A gyilkos szamaras ember. A környék egyetlen kocsmájában, régi, mitikus csárdájában (Rózsa Sándor etc.), valami dulakodás közben úgy vágta botjával mellkason az egyik ellenfelét, hogy annak szétrepedt a szíve. Börtönbe került, nem is nagyon volt remény, hogy valaha is kiszabadul. Zavart az ügy, különösen fehér szamara, amely azóta ott állt, csökönyösen, a csárda előtt, semmi módon, semmivel sem lehetett volna elmozdítani, elcsalni onnan, mindenki tudta, ott fog várni végtelen a gazdájára, ott fog állva elpusztulni. Olykor érdeklődtem gazdája sorsa felől. Azt mondták, mással sem foglalkozik, kérvényeket ír, engedjék be hozzá, mivel senki rokona sincs, látogatóba-beszélgetésre szamarát, vagy engedjék dolgozni, mármint szamarát, a börtön gazdasági udvarába. Még személyesen Titónak is írt fehér szamara ügyében, gondolván, Tito marsall talán megértőbb lesz vele kapcsolatban, mint a szemellenzős börtönőrök, hivatalnokok, bírák, hiszen neki is vannak állatai, fehér lipicai, valamint magától Nasszertól vagy az iráni sahtól (ő úgy írta: sakk) kapott arabs lovai. De Tito sem mutatott érdeklődést a fehér szamár iránt, minden bizonnyal el volt foglalva nagy koncepciójával, amely valójában egy Amerika és a Szovjetunió között billegő libikóka volt, illetve az el nem kötelezettek mozgalmával (onnan folyt különben az olcsó olaj is), meg hát a gyárak önigazgatásával, valamint a nacionalizmus itt-ott már akkor mutatkozó tüneteivel... A holdvilágban látomásnak tűnő szamár egy időben pusztult el gazdájával, akit nem csak hogy a bírák és Tito marsall, hanem még rabtársai sem értettek meg, mert hát annyi fontosabb dolog van a világon, mint egy szamár, egy fehér szamár, még rabtársai sem támogatták abban az igyekezetében, változtassák meg a törvényeket, rendszabályokat, mármint hogy állat, nevezetesen szamár is járhasson látogatóba-beszélgetésre a börtönbe. Azt is meg kellene talán említenem még, hogy kedvenc könyveim közé tartozott Huan Ramon Jimenez zseniális, örök üde Palterója; Füst Milán gyönyörű Rácz Aladár-esszéjét is gyakran újraolvastam, melynek végén a törékeny, öreg muzsikus a külváros szélén várja a mezőről hazatérő szamarakat, hogy megsimogathassa őket, könnyezve nyakukba borulhasson; valamint, hogy fiammal már volt egy kisebb, hat-hét rajzból álló szamárrajz-kollekci- ónk (Ács József, Péter László, Bicskei Zoltán, Siflis, akinél a szamár, akár ha azzá a fehér szamárrá, sőt fehér egyszarvúvá tűnne), tehát a magunk módján mi már rég hozzákezd- tünk egy szerényebb, ún. határon túli tár, a szamárkultusz határon túli kutatásának megalapozásához... És befejezésül csak még azt említeném meg, hogy Berlin előtti korszakom egyik utolsó befejezett írása elhunyt színész barátomról szólt, akivel már rég nem találkoztam volt. Biztosan azért, mert elképzeléseink a színházról nagyon különböztek - ám, másrészt mégis felettébb hiányzott ő nekem, ugyanis szinte az egyetlen ember volt, akivel az állattenyész61
