Forrás, 2003 (35. évfolyam, 1-12. szám)
2003 / 7-8. szám - Valastyán Tamás: Hogyan lehet valaki perzsa? (Szerb Antal naplóiról és leveleiről)
mint írja: „egyszeriben a szörnyű semmibe zuhantam". Szubjektív mivoltának teljessége helyén immár a szörnyű semmi űrje tátong. Megszűnt mint szubjektum, kiváltva a különös kérdést: „Hogyan is lehet valaki perzsa?"28 Hogyan lehet valaki úgy, hogy nincs is? És miképp lehetséges az, hogy nincs, miközben persze van? A levélíró megírja levelét, feladja, elküldi, feloldja mintegy jelenlétének nyomát a hiány távlatában s távolában, hogy majd egyszer, a küldemény érkeztekor-kézbesítésekor újra felmerüljön a semmiből, jelen lehessen megint, hogy aztán újra csak elenyésszen... A küldemény nemlétező nyomvonalon halad, a nyom semmijén továbbítja a levélíró jelenlétét. Van is, nincs is. Egy 1927. februári naplóbejegyzés szerint Szerb saját naplóeszményének előzménye, vagy ahogy ő fogalmaz, „művének gyökerei" Kierkegaard műve, A csábító naplója. S valóban: a Napló jegyzeteket író szorgalmas ön- s eseményregisztráló és -elemző személyiség is ugyanoly „túlságosan szellemi meghatározottságú", mint Johannes. Szerb „a theoretikus ember kalandjáról" beszél, Kierkegaard azt mondja A csábító naplója hőséről, hogy „túlságosan szellemi módon élte" életét, miközben persze olykor „parasztatikus testet öltött, s ilyenkor merő érzékiség volt".29 Mindezt Szerb hőséről is elmondhatjuk, hisz a merő érzékiség a túlságos szellemiség mellett őt is jellemzi: „Szeretek hanyatt fekvő állapotban lenni, mert olyankor egész testemen hullámzik valami érthetetlen"; „Most már szeretem azért (...), hogy kihasználja a kiéhezett aszkéta visszafojtott érzékiségét. (...) Lil kényszerít engem, hogy szeressem, megsemmisíti akaratomat, befogja a szememet, hogy ne lássak mást, csak teste ritmusát érezzem".30 Mi több: a túlságos szellemiség és a merő érzékiség együttese, váltakozó intenzitású feszültsége a Johanneséhoz hasonló egzaltát prózát eredményez Szerbnél is. Ez a prózai nyelv valahol a napló és a regény között van, pontosabban olyan, „mint egy naplóba írható regény", melyben a kifejezendő ugyan „zárt kompozícióban" alakul, a formát mégsem éri el, „a formától messzire szakadt":311924. VII. 14-én a következőket jegyzi fel: „Végtére életünk célja az eksztatikus, az örök pillanat (...), az embernek szüksége van rá, hogy szatanisztikus lázadással maga erőszakolja ki magának az egzaltációt". A Romantizmus című novella-tervezetben pedig „szét nem boncolt egzaltáci- óról, valami végtelen és zúgó kitágulásról" olvashatunk.32 Szerb naplóinak prózaszövete ily módon a költői képzelet nekilendüléseinek, az egyszerű eseményrögzítések, az eseményekre való olykor szenvtelen, többnyire azonban szenvedélyes reflexiók, az én és viszonyai introspektiv leírásainak tarka rongydarabjaiból szövődik. Csakúgy, ahogyan Johannes naplója is „költői kísérlet", Commentarius perpetuus, ahogy a címe is kifejezi, futó, szakadatlan feljegyzések gyűjteménye. „Dekoratívan lélekelemző modor" Szerbnél, „művészien megoldott szándékos pongyolaság" Kierkegaard-nál. „Az embert lenyűgözi egy benyomás, aztán a reflexió ismét felszabadul, sokféle fürge mozgásával behálózza az ismeretlen idegent, és közel férkőzik hozzá" - írja a csábító naplóját és levelezését közreadó Viktor Eremita.33 „Az én kalandjaim belülről valóak. Nem ami történt, volt a kiszámíthatatlan, hanem a rá való reakcióim. Minden történés sosem-valószínű fantáziákat kelt fel bennem" - olvashatjuk Szerbnél.34 A felszabadult, fürge mozgású, az ismeretlenhez közel férkőző reflexió, illetve a sosem-valószínű fantáziák telítette kiszámíthatatlan reakciók valóban szépen rímelnek egymásra - a két „naplóíró" költői képzeletének megfelelően. S ha már az egymásra disszonancia nélkül rímelő momentumoknál tartunk, érdemes hangsúlyozni, hogy a Kierkegaard- és Szerb-féle naplóírás esztétikájának és poétikájának kulcsmozzanata az elementáris, egyszerre érzéki-tapasztalati és szellemi-idealista költőiség. Kierkegaard-nál a következőket olvassuk: „A költőiség volt az a többlet, amit írója magával hozott. Ez a többlet volt az a költőiség, amelyet a valóság költői szituációjában élvezett; és ezt kapta aztán vissza költői reflexió formájában. Ez volt a második élvezet, és egész élete az élvezetre épült. Az első esetben személyesen az esztétikait, a második esetben pedig esztétikailag saját személyiségét élvezte."35 Szerbnél pedig e gondolatokra bukkanunk az 1923. III. 20-i bejegyzésnél: „senki sincs, aki »együttszeretni« tudna velem, aki egyetlen 93
