Forrás, 2003 (35. évfolyam, 1-12. szám)
2003 / 7-8. szám - Gál Sándor: Barna füzet (Egy küzdelem lenyomatai 1963-2001)
gatóink elé. S ezt mindannyian tudjuk! Nekem még szerencsém is van: az utóbbi tíz évben sokkal többet mondhattam ki, mint sokan mások. De még mindig nem eleget, s még mindig csak nagyon rejtve, metaforákba bugyolálva. Vajon mikor fogalmazhatok olyan módon, ahogy Fábry fogalmazott A vádlott megszólalban?'. (78. VI. 26.) * * * Akikről én írok: nem hősök, hanem áldozatok. Következésképpen az én könyveimben megszólaló, cselekvő, pusztuló emberek nem „regényhősök", hanem „regényáldozatok." (78.VII.12.) * * * Mitől s miért van, hogy még amikor olvasok is, arra figyelek, ami bennem alakul, „íródik", s nem köt le teljesen az, ami a könyv betű-ösvényein egy ismeretlen - más - valóság (világ) megismerésére nyújt módot? Miféle kettős-tudat, kettőség (hasadtság?) korszakába jutottam? (78.VII.) * + * Az írót a műve igazolja. Magatartása a művében realizálódik, mert a mű - erkölcs! Erkölcsi fedezete az ember-írónak. * * * Néhány költőnek a poézise a nemzetitől távolodott el, de nem úgy, hogy a nemzeti sajátosság magas esztétikai fokon egyetemessé lett, hanem úgy, hogy semlegesítődtek. Verseik akár Londonban, Párizsban is születhettek volna. A desztillált víz Londonban, Párizsban és igen, Pozsonyban is: desztillált víz. Ezek a versek - versek; költemények, ahogy az imént felsorolt városokban előállított víz - H20. Nincs külön sajátosságuk, zamatuk, otthon-ízük. Vegytiszták. (78. VII.) * * * Az ember úgy lehet hű holnapi önmagához, ha hű marad ahhoz, aki tegnap volt. így vagy úgy: amazért vállalni kell emezt. (78. nov. 6.) * * * Az ember születésének pillanatától kerül mindig a legmesszebbre; ettől távolodik. A közösség történelme: az állandóan távolodó, egymást váltó nemzedékek által ugyanazt jelöli és jelenti.(89.11.12.) * * * Fáradt vagyok. Estére már nagyon elfáradok. A tavalyi műtétem „komplikációja" semmi egyéb nem volt, mint az, hogy tulajdonképpen egy kicsit meghaltam - műtét közben leállt a szív és a tüdő is. Ezt a tényt most tudtam meg. Majdnem közömbösen fogadtam. Legfeljebb az az érdekes az egészben, hogy én már tudom milyen lesz, ha nem lesz sehogyan. Megnyugtat ez a tudás, mert azt bizonyítja, amit egyébként is hittem, s ami megfogalmaz- hatatlan. Valami, amiben nincs létezés, tudat, tér, s nincs idő sem. Azt hiszem, ez az állapot az anyag állapotának a boldogsága. Csak odáig kell megőriznem a méltóságomat; eddig a teljességig. A mostani, mindennapi fájdalmaim felett is - mosolyogva -, ha reggelenként talpraállni is alig tudok. Kell - odáig! (79. III. 7.) * * sf Több mint két év után befejeztem a Mesét mondok, valóságot című könyvemet. (1979. áprilisi 11) 80
