Forrás, 2003 (35. évfolyam, 1-12. szám)
2003 / 1. szám - Fried István: A haldokló (halódó) európaiak
sére, megszüntetésére, addig a kisebbség sérelmi politikája nem egyszer önveszélyesnek bizonyul, a mártír-szereppel való azonosulástól az önfeladásig többféle változatban nyilatkozik meg a válasz a többségi cselekvési formákra, és olykor szereptévesztéssel jellemezhető, nem egyszer önjelölt vezetők képtelennek bizonyulnak az előbb említett, esetleg kedvező politikai (kül- és belpolitikai) konstellációk lehetőségeinek kihasználására, nem utolsósorban a megmagyarázható rossz beidegződések és a keserves tapasztalatok miatt. Mindez nem menti „Európát". Karl-Markus Gauss idéz abból a dokumentumból, amelyet egy aromun értelmiségi adott át számára: Memorandum az aromun kérdés, mint a Balkánfélszigeten elérhető tartós béke feltételének megoldásához. Ezt az iratot juttatták el a német szövetségi kancellárnak és a délkelet-európai stabilitást célzó paktumot előkészítő bizottság tagjainak. Innen idézem: az Önök kezében van a sorsunk, (...) kérjük, hogy segítsenek az aromunokon, hogy ne lépjünk be azoknak a más népeknek sorába, amelyek mainapság az archeológia tárgyai lettek. Adják meg nekünk a lehetőséget, hogy ápolhassuk kultúránkat, miáltal Európa csakis gazdagabbá és szebbé, semmiképpen sem szegényebbé válna. Vajon nem mindegyik európai „kisebbség" fogalmazhatna meg ehhez hasonló felhívást? Vajon a demokráciájára, sokféleségére, türelmességére oly büszke Európának nincsenek régóta törlesztésre, sőt kiegyenlítésre váró adósságai a kisebbségekkel szemben? Vajon a sokféleség kizárólag az úgynevezett „nemzetalkotó" többségek együttesére volna vonatkoztatható? Vajon az egyes nyelvek (nyelvi kultúrák) levéltárba, könyvtárba szorulása és onnan történő rekonstruálása nem írandó-e a veszteség rovatba? Vajon nem lesz-e Európa sokkal szegényebb, sápadtabb, kevésbé értékes népek, népcsoportok, tájnyelvek és kultúrák fölszámolásával? Karl-Markus Gauss tanulmányköteteiben, például az 1991-ben kiadott Közép-Európa megsemmisítése címűben, a másik Európáért száll síkra, lehetne úgy is írni: Európa lényegéért, amely állandóan veszélyben van. Egy szlovén írástudót idézek, Ales Debeljakot: „A kultúra, amit nem itat át a nyelvek életvidám sokfélesége, ugyanis tulajdon érdektelensége iránt is gyorsan érdektelenné válik, hiú módon elbűvöli tulajdon sui generis nagysága. Ez pedig a kultúrát lassú halálra és a vitális szubsztanciák kiszáradására ítéli." Meghallja-e valaha Európa az aromun memorandumot vagy Debeljak bölcs szavait? Az Európai Unió fokozatos kiteljesedése sem jelenti a nemzet(iség)i problémák „automatikus" megszűnését, kiváltképpen nem méltányos megoldását. S most nem a magukról gyakorta hírt adó baszkokról és az észak-írországi katolikusokról van szó, hanem az európai közgondolkodásról, amelyben természetszerűleg - más országokban más mértékben - a nemzeti érdekek képviselete és ennek megindoklásával „túl"-képviselete keresi helyét, jelentőségét, elfogadottságát, elfogadhatóságát. Olyan országok, amelyekben egykori nem- zet(iség)ek szorultak háttérbe, vesztek el kulturális, regionális különállások, kevesebb megértést tanúsítanak a Markus-könyvben föltáruló vagy éppen a Kárpát-medencében, esetleg Lengyelországban még mindig nem megnyugtató módon kezelt problémák iránt. Részint azért, mert egy külső szemlélő számára nem egyszer túl bonyolultnak-túlbonyolítottnak tűnő, szinte áttekinthetetlenül szövevényes nemzeti, nemzetiségi, nyelvi, kulturális (és politikai-történeti) viszonyok között nem ismeri ki magát, részint azért, mert a nemzet(iség)ileg „kuszáit" tájak képviselői manipulációs törekvésekkel igyekeznek eufe- misztikusan szólva önös igazságokat népszerűsíteni, részint azért, mivel az európai „ajánlások" végrehajtásának ellenőrzése olykor alig vagy sehogysem elégséges. A két világháború között a Népszövetség illetékes szervéhez hiába futottak be a nemzetek, nemzetiségek az esetek jelentős százalékában megalapozott, dokumentált panaszai. A gyakorlatban szinte semmi nem történt, ma sem igen, a nemzetiségek kiszolgáltatottságának legalább enyhítésére (elméletben több minden, de nem mindenütt lesz ebből gyakorlat). S ami még feltűnőbb, s ami a mai helyzetre is jórészt jellemző: a többségi álláspontból nem olvasható ki a problémák jóindulatú vagy méltányos elbírálása, tart még XIX. századi sérelmek fölhánytorgatá59
