Forrás, 2003 (35. évfolyam, 1-12. szám)
2003 / 6. szám - Lovász Andrea: Hogyan csábítsuk el a gyerekolvasót? (Darvasi László: Trapiti)
különbség mesefajták között. A jó (mű)mese nem akar „szórakoztatva tanítani" - megelégszik az olvasónak a szöveg/világ élvezetében, megértésében, megélésében való örömével. A Trapitiben az életvezetési elvek ugyanolyan hangsúllyal és ártatlanul mondódnak ki, mint az ironikus éllel beidézett, unalomig ismert janikovszkys sarkított, karikírozott nevelési szlogenek: „mindenki tudja, hogy a tökfőzeléktől okosak leszünk, a spenóttól erősek, a karalábétól pedig bátrak" (9.). A gyerekeknek címzés nem kellene jelentse a szöveg történelemleckékkel, gazdasági ismeretekkel, „emberségre nevelő" lelkifröccsökkel való megtűzdelését. A humor, az irónia talán mentségként szolgálhat, ám az „íme, ilyen (gálád, gonosz, nevetséges, szánalmas stb.) a világ!" típusú kijelentések, vagy a szerző által kellő pátosszal és emelkedettséggel megfogalmazott, ballagok emlékkönyvébe illő világnézeti eszmefuttatások („A múltban is voltak boldog és szomorú emberek, ma is vannak, és a jövőben is lesznek. Ez így van rendjén. Nincs recept. Ez ettől boldog, a másik amattól. Talán azért vagyunk szomorúak, hogy várhassuk, elmúlik a szomorúság.", 147.) nemcsak a cselekményvezetés szempontjából redundánsak, de a szöveg ritmusát is megtörik. A Trapitil elvileg csak úgy lehetne olvasni, hogy ha közben nem feledkezünk meg a szerző egyéb könyveinek sajátságos poétikai világáról: A borgognoni-féle szomorúságtól meg A veinhageni rózsabokrokról, egy felhőutazó (Veszelka Trubadúr) vagy a döntő csata végén a gonoszra pottyantó kismadár kapcsán A könny mutatványosok legendájáról. Darvasi eddigi életművének kép- és szövegvilága, ami szakrálisán profán vagy éppen földszagúan emelkedett, dereng át néhol a Trapitiben. Itt azonban, célzottan gyerekregényben, a gyermeki mesevilág szempontjából anakronisztikus, patetikus mondatokká lesz. Vagy éppen az ismerősnek tűnő tartalmak (vélt vagy valós) gyerekészhez történő adaptációja zavaró. Ezeket a szövegrészeket akár Szív Ernő is írhatta volna, a kihallatszó didakticizmus mindenképpen erre enged következetetni (és a szövegben előforduló néhány mondatnyi természetleírás is kétségtelenül az ő tollából származik) -, ha tudnánk egyáltalán, milyen viszonyban áll a két szerző egymással. (Lehet, hogy az egész Trapitit Szív Ernő írta, Darvasi László álnév alatt?) Tipikus e szempontból a Lehet, hogy meglepő, de ebben a fejezetben semmi különös nem történik! fejezet, amely a fikciós világok természetrajzáról, annak kritkájáról szóló esszéként vagy inkább tárcaként izgalmas, de meseregényben (amely ráadásul a Nagy Tökfőzclckháború alcímmel ébreszt elvárásokat az olvasóban) történő szerepeltetése mellett nagyon nehéz érveket felsorakoztatni, annál is inkább, mert az író maga adja meg a magyarázatot: „S hogy miért is meséltük el ezt a napot? Hát azért, mert az ilyen napok vannak többen." (221.) Vagy: tűnhetne olvasáspszichológi- ailag megalapozottnak az események ilyenszerű lassítása, az olvasók érdeklődésének fokozása érdekében, vagy értékelhető lenne, mint zseniális játék, fricska, a szerzőnek a szövegből való kilépése, azaz a szövegről (minőségéről) szóló szövegként metamesei szintet képviselő értelmezési alternatíva. A Trapiti szövege cselekményének időszerűsége és jelenvonatkozásai miatt sem szólhat az archaikus mesék nyelvén: itt a mese a mindentudó, a cselekményszálakat kézben tartó, tetszése szerint váltogató, a közelmúlt társadalmi és történelmi változásaival tisztában levő mesélő felnőtt hangján szól. Ez néhol személytelenül semleges tudósítói, a legtöbbször jóindulatúan óvó és szépen, finoman magyarázó hang. Az idősíkok és a nyomozást megvilágosító apró részmozzanatok, eseményszekvenciák adagolása, a két cselekményszál párhuzamos futtatása, ébrentartása, illetve a megoldásban való összedolgozása, akárcsak a szövegben elbújtatott anekdoták sokasága erénye a könyvnek. A „mese a mesében" értelmezhetőségen túl a mesélő kedv megnyilvánulásaként aposztrofálható történetek szinte mindegyike a viccmesélés szövegfrissítő hagyományát/szokását eleveníti fel. Külön figyelmet érdemel Ramszesz Vogul háromszor elkezdett és mindháromszor befejezetlenül hagyott anekdotája - és az olvasó persze mindháromszor hagyja magát rászedni, és elhiszi, hogy éppen a poénról marad le, és különben is dühítő, hogy az író direkt nem fejezi be a történetet! (Es jó, hogy elhisszük Darvasinak: Ramszesz Vogul esetének tényleg van egy adott befejezése, tényleg csak az a bizonyos befejezés létezik, amit ő pimaszul elhallgatott.) A könyv társadalomképe is a felnőttek és gyerekek tudásbeli, tapasztalatbeli különbözőségének tengelye mentén körvonalazódik, a kimondott kritikai élű észrevételek, megállapítások minden esetben egy felnőtt gyerekhez intézett szavait idézik: a királyok és a forradalmárok viszonyáról szólóan egészen a hivatalnokok nevetséges fontoskodása miatt megöntözetlen virágokról szóló példabeszédekig. A Főfőváros és lakói által képviselt mentalitásbeli ficam egyértelműen napjaink karikírozása - ilyen megvilágításban a trapitizés az egyén(ek) boldogságának prioritásáról szól, szemben a társadalom lélekólő, szolgalelkeket preferáló működésének mindenhatóságával. Trapiti manó/gyerek szellemi rokonát a magyar gyermekirodalomban Kamarás István Buinbalá]ában (Bombáin, avagy a lakatlan liget titka. Meseregény, Minerva, Budapest, 1986.) találhatjuk meg, a titokzatos bumbalázás ugyanis a trapitizéshez hasonlóan „valami vidám és szép dolog", amit szívből kell csinálni és „elsősorban sok 93
