Forrás, 2003 (35. évfolyam, 1-12. szám)
2003 / 6. szám - Fogarassy Miklós: Új tűz (esszék)
degebb, téli napokon szinte csikorog a fagy. A madarak ezekben a percekben mindig szárnyra kelnek, többnyire csapatosan röpülnek - izgalmak feszülnek a magasokban. És ekkor, valamivel a tényleges, a várt esemény előtt, még valami különös dolog történik, és ezt nem győzöm megcsodálni. Ezekben a pillanatokban - ha tiszta az idő - a budai hegyek oldalában a házak ablakai, meg a keleti irányban fekvő magasabb épületek üvegezése sok helyen elkezd tüzesen világítani. Ok előbb kapják el és verik vissza a kelő fényt, és ez a tükörfény rezeg és lassan vonul is, hol itt, hol ott támad, majd huny ki a ragyogása. Ez is meseszerű: mintha a távoli hegyoldalon tábor- vagy jelzőtüzeket gyújtottak volna, s egyik-másik üvegezett toronyházon akárha valamely fényes, kivilágított felvonó haladna a magasba. A Nap persze nem „ugyanott" kel, télen déli irányban, nyáron észak felé, s ennek a „lengésnek" a középvonala a tavaszi, őszi napforduló. Kisded vasúti magaslatomról ennek megfelelően másként kell a helyet bemérni, s így a fény vetülésének iránya is eltérő. Telente két ház tűzfala közötti árokban jön fel nekem, nyáron jobban szeretek úgy állni, hogy az egykori zsinagóga kupoláján emelkedő kis körtorony ablakai törjék meg a rőt fénykévét. Ilyenkor a lángkorongba még bátran belenézhet a szem. Hatalmas a napfelkelte méltóság- teljes, lassú „felvonulása", ez az örökegy, és a konstelláció miatt mégis mindig másmilyen a nagyjelenés. Fátylak omolnak, ködfalak oszlanak, s az ég madarai még nagyobb röptékkel kavarognak. Bőröd lassan megérzi azt, amit a szemed elementárisán úgy fogad be, hogy káprázol tőle. Nehogy azt hidd, hogy csak tiszta vagy enyhén felhős idő a jó: más benyomást kelt egy- egy borongós nap, amikor a tompaszürkék - egy sokkalta lassúbbnak tetsző folyamat végpontján - acélosan ragyogni kezdenek, de a nem látott égitest megjelenésének pillanatait csaknem oly biztosan tudod ilyenkor is. Az egyetemes kifényesedés jelzi: nappal van, az idő „Nappal van", ahogy nyelvünk is mondja. Ilyenkor persze nincsenek őrtüzek, mesék, józan létezés van, de ennek világossága mégis ünnepszerű. De ha úgy jött fel a Nap, vöröses sugara rád vetül, s bemész módon még megvárod, hogy magasabbra hágjon, mikor a csontvárys ég, a barokkos, drámai pompa az égbolton a fény egyenletességének adja át a helyét, vess egy pillantást az árnyékodra. Hosszú az, és nyugat felé mutat, s bár a nappal születésének perceiben időzöl, halálodra emlékeztethet ez, arra, hogy - miként ez a nap, úgy - élted is ki fog húnyni. Ám gondold meg: ha megnéznéd a napnyugtát is, a helyzet fordított lenne: hosszú árnyad a közelítő éj felé vetülne, arra, ahonnan, az éjszaka múltán, feljön majd reggel a fény. Az ember végül elhagyja a reggel dombját és elporoszkál a napi dolgai felé. Most még csak ennyit akartam neked elmesélni. (1994) 68
