Forrás, 2003 (35. évfolyam, 1-12. szám)
2003 / 6. szám - Alföldy Jenő: Hamis és valódi (Két szonett Weöres Sándortól)
A két vers keletkezése közt két évtized telt el: a Metropolis a Tűzkút (1964), a Délibáb pedig a Posta messziről (1984) című kötetből való. Az összehasonlítás közös alapja az, hogy mindkét vers szonett, és más-más tematikájával és látásmódjával együtt mindkettő a valóságos és a hamis fogalmát állítja egymással szembe. Ezt így is megfogalmazhatjuk: a létező és a nem létező ellentétét szemléltetik. Reményeim szerint e két mű vizsgálatával nemcsak két remek szonett világában tájékozódhatunk, hanem kóstolót vehetünk Weöres Sándor ismeretelméletéből is, ami számomra régóta a legnagyobb talányok közé tartozik. Nem azért, mert a filozófust keresem a költőben, hanem azért, mert e művész intuíciója olyan világba enged bebocsáttatást, amely másként talán sosem nyílna meg előttünk. A magyar szonettírás egyik legnagyobb művészéről van szó; a versformák vizsgálata ezért is indokolt. Mindkét szonettben van valami rendhagyó, valami szabálytalanság. Ez igen rokonszenves, mert a szonettforma a maga konvenciózus túlszabályozottságában hajlamos a merev, iskolás feladatteljesítést éreztető megoldásokra. A lazítás különösen olyankor üdítő, ha olyan kivételes formakészségű költőről van szó, amilyen Weöres Sándor (vagy mint például Illyés Gyula, aki ugyancsak szereti szonettjeiben a lezser viseletét). Míg a képzetlen versíró szonettjénél azt látjuk, hogy erőlködve ölti magára, illetve gondolataira a szonett karcsúsított öltönyét - a drága szövet nemkívánatos ráncokat vet, s a tartalom kényelmetlenül feszeng a ráerőltetett ruhában -, addig az invenciózus szonettíró fesztelenül, hanyag eleganciával viseli testhezálló öltözetét. Jóízűen nyújtózhat, ágaskodhat, leguggolhat benne, nem vág be sehol, és nem reped szét. Aki teremtő munkát végez, annak elég annyi rend a maga munkadarabjának elkészítésében, amennyi a Teremtőnek volt szükséges egy bizonyos fajhoz tartozó fa növéstervéhez az idő kezdetén. Az egyik cseresznyefa így görbül, a másik amúgy, az egyiken kevesebb a gyümölcs, a másikon több -, a fa cseresznyefa-voltához nem fér kétség. Nem kétséges az sem, hogy mindkét Weöres-vers szonett: a szabálytalanságok nem kérdőjelezik meg a szonettformát. Tudjuk, a túl pedáns iskolamesterek és verstanok szerint egy négyes jambusokban írt szonett már nem is igazi szonett, nem is beszélve az olyan trocheikus lejtésűekről, mint például József Attila ifjúkori remeke, a hangsúlyosan is értelmezhető Perc. Van, aki szerint a szonettforma szempontjából már az is szabálytalan, ha az első két négysoros versszak rímelése eltér egymástól. E felfogás alapján az ab ab rímképle- tű négysoros versszakot csak egy ugyanolyan a b a b elrendezésű strófa követheti. A Metropolisz ban Weöres „átrendezi" a rímelést: a második versszak képlete b a a b. A Délibáb címűben pedig azt látjuk, hogy az abba rímképletű szakasz után c d d c rímképletű versszak áll. Itt már a rímek hangzása is más, mint az előző négy sorban Ennél is egyénibbek és merészebbek az áthajlítások, főleg a második szonettben. Itt az első és a második négysorost éppúgy enjambement köti össze egymással, mint a két terci- nát, sőt, az ottava- és a szextina-rész közt is áthajlik a mondat. A Metropolisz ban a mondatvégek, illetve a grammatikai egységek határai (az alanyi és az állítmányi részek, szaknyelven szólva a predikátumok végei) egybeesnek a sorvégekkel. Ám, ha nemcsak verstani alapon, hanem egyéb tekintetben is megvizsgáljuk e két szonettet, kiderül, hogy az adott tizennégy sornyi területen - mint már előre bocsátottam - rokon gondolatot hordoz mindkét vers: hamis és valódi megkülönböztetését. A két vers közt nem az értékkülönbséget keresem: mindkét mű tökéletes, csak az egyik nehéz fajsúlyú, mint az arany vagy a platina, a másik pedig könnyű, mint a gyermekláncfű pelyhe. Weöres egyforma műgonddal formálta meg mindkét költeményt. A „kis" verset, ha jól írták meg, ugyanúgy megbecsülte, mint az úgynevezett „verskatedrálist". Vallotta, hogy egy kápolnában ugyanúgy meg lehet szólítani az Istent, mint egy óriás-kupolás bazilikában. Fontos kérdés, hogy milyen műfajnak ad formát a szonettforma. Nemcsak azért érdemes erről beszélni, mert sokan téves leegyszerűsítéssel műfajnak mondják a szonettet. Elég régóta csak a tizen négy soros, mindenféle kötöttséggel ellátott mű forrná t értjük rajta, de 31
