Forrás, 2003 (35. évfolyam, 1-12. szám)
2003 / 5. szám - Fekete szalag (Beszélgetés Páll Lajossal. Az interjút készítette: Kozma Huba)
tanárnő következett, majd Gál János. Ő volt a legszörnyebb. Állandóan cserélték a kádereket, akiknek az lett volna a feladatuk, hogy minket helyrerázzanak. Ezekre a szemináriumokra nem csak mi, festők jártunk, de a grafikusok, a textilesek is. Az osztály fele viszont hallgatott, köztük Kemény Árpád is, ő jól megtanulta volt otthon, hogy neki ezt kell tennie. Engem november elsején fogtak le. A legnehezebb napokat, az első hármat el is sikkasztották, az nincs benne a börtönidőmben. Úgy vélem, nem tudtak velem mit kezdeni. Reggeltől estig ott kellett ülnöm egy széken, nem szóltak semmit hozzám, már minden kéményt megszámoltam többször, ami az emeleti ablakon keresztül látható volt. Enni, inni nem adtak, és pont ezt a legvadabb három napot törölték ki fogvatartásom napjai közül!- A kollégiumból vittek el?- Nem. Hívattak föl a káderosztályra. Ott tudomásomra hozták, hogy új diákbizottság alakul, s felszólítottak, hogy lépjek be abba. Én mondtam, nem iratkozom be, ha egyszer feloszlatták a régit. - Nem gondolta meg mégis? - kérdezték a káderosztályon. - Én már nem iratkozom be. - Előjött a másik szobából egy férfi, aki hallgatta a beszélgetést, s ő mondta, hogy menjek el az orvosi egyetemre, mert beszélni akarnak ott velem. Mentem, s útközben egyszer két oldalról karon fogtak, s mondták, hogy menjek velük. Igencsak feszült volt már a hangulat akkor napokon keresztül körülöttem. írónkét sem láttam, bántott az ő letartóztatása, mert hibásnak éreztem magam benne. Szinte megkönnyebbültem. Azokban a napokban Sziszt is behívták. Ő ott bent olyan volt, mint egy néma, mint egy béka. Hallgatott. Otttartották, délután kerestem, nincs. Este kérdeztem, hol volt? - Elengedtek - mondta. Annyira feszült volt a hangulat, hogy amikor beültettek a sarkon az autóba, arra gondoltam, hogy na, haliám, ezen is túlleszünk! Arra azért nem gondoltam, hogy ilyen hosszú lesz. Ott Kolozsváron az államvédelmiekhez vittek, az a Trajan utcában volt, az alagsorban.- Ott még nem vertek?- Akkor még nem. Első napokban nem. Becsuktak egy cellába, egyedül voltam. Az első napokban nem tudtam még verseket írni. Később, mikor eljutottam odáig, hogy egyfajta sajátos önringató mozgással, már-már a szédülésig juttató billegéssel ez megtörténhetett, könnyebb lett. Addig-addig forogtam, hogy szinte elrévültem, s tudtam fejben írni. Megjegyeztem az első sorokat, s aztán a többit. A mai napig emlékszem rá, hogy melyik volt az első bent kigondolt veresem, amit erre a libegő ritmusra „írtam". Ezt a befelé menekülést, a vershez menekülési tudományt egészen végig megőriztem. Amiket bent írtam, azokat tudtam egészen kiszabadulásomig, inkább a többit, a kiszabadulásom előtt írottakat felejtettem el. Egyik kollégiumi szobatársam ezek közül megmentett néhányat. Házkutatáskor a szekrényemet kihányták, a takarítónők nem mertek hozzányúlni a papírokhoz, s a kollégám, aki most Csíkban festő, mikor nem látták, egy nyalábbal összeszedett ezekből az írásokból, és elvitte Gyergyóalfaiuba, ahol az apja kőműves volt. Mikor aztán vakációban meghallotta, hogy elítéltek, úgy megijedt, hogy befalazta a verseimet. Most ott vannak egy azóta felépült házban - befalazva. Azok a versek, amiket korábban írtam, nem érdekeltek. Amikor bevit- tek, első nap folyt a kihallgatás egészen reggelig.- Miről kérdeztek?- Hogy milyen összeesküvésben vettem részt? Kik a társaim? Mit mondtam a rendszer ellen? Kinek? Mondtam nekik, hogy én a rendszer ellen nem beszéltem, az oroszok ellen beszéltem. - Az egy - mondták. Ez ment napokon keresztül. Volt amikor négyen-ötön is voltunk a cellában, aztán széthordták a többit, s maradtam egyedül. Ez volt a vizsgálati fogság. A kihallgatótiszt írta románul azt, amit én mondtam. Az én román tudásom akkor még nem volt olyan, hogy pontosan értettem volna azt, amit leírt. Első nap azt mondtam, hogy nem írom alá. - ló, nem kapsz két napig enni. Két nap múlva megint fölhívattak. - Olvasd el még egyszer! Ez január közepéig tartott. Akkor éltem át életem szinte legszörnyűbb napjait. Szappant szereztem a fürdőből, és abból cellatársaimat megmintáztam. Megláthatták, hogy matatok, s oda kellett adnom azt, ami a kezemben volt. Persze összenyomtam a félig kész 59
